Mocsok jó a zenéje ennek a mozikba nem kis spéttel érkező amerikai-német-lengyel drámának, amiből a lengyel nyilván elsősorban Jan A. P. Kaczmarek zeneszerző. Szó sincs szélesen áradó szláv dallamokról, amolyan steelgitár-húrokon csúszkáló, remegős hegedűkvartokkal kontrázott ambient bluegrass country szól, amilyet mostanában “divatos”, borongós nu-westernekben szeretek nagyon, vagy a Justifiedban (ott amikor nem reppelnek mellé, bár az sem rossz.) Tökéletesen mennek ezek a hangok ahhoz a télies, didergős, isten háta mögötti tájhoz, melyen A temetésem szervezem című film is játszódik (valamikor a múlt század harmincas éveiben).

Maga a film kicsit olyan, mint várni Godot-ra, aki véletlenül, kivételesen megérkezik, de nem hoz semmi különöset, ő maga is csak egy átlagos, szürke fickó és mi csalódottan legyintünk: Á, erre vártunk ennyit? A filmbéli, Robert Duvall által (szokás szerint, kitűnően – lásd a képen fent) játszott öreg, szűkszavú remete körül rengeteg a szóbeszéd, amit ő fura, mogorva magatartásával még tovább táplál. Azonban semmi konkrét dolog nem derül ki róla, csak annyi, hogy ha kell, tudja használni a lapátnyelet és egyszer, régen, talán szerelmes is volt. És hogy kiváló asztalos. Mi nézzük-nézzük, közben jó a zene, jók a színészek (Bill Murray frenetikus temetkezési vállalkozója (a lenti képen) ismét ellopja majdnem az egész filmet, és azt hiszem, jobb is lett volna, ha ezt meg is teszi, Sissy Spacek pedig mindig könnyedén játssza az ilyen élet által meggyötört vidéki hölgyeket), és várjuk, hogy kiderüljön végre, mi ennek Felix Bushnak (Duvall) a szörnyű titka, merthogy valami van, az biztos. Aztán a végére, amikor kiderül, már annyira várjuk, hogy csak legyintünk: Ennyi? Ennyi (ami nem kevés, csak így, ide, de no spoiler).

Így utólag maga az ötlet is elég soványka, mert sokan néznék meg szívesen saját temetésüket, hogy kik mennek el, s kik nem, ki sír és ki nevet a gallérjába, ilyenek, de itt nem erről van szó. Felix megszervezteti saját temetési szertartását, ami azonban egyfajta bírósági dráma-variációvá alakul, melyben a vádlott nyilvánosan tisztázza magát az ellene felhozott pletykákkal kapcsolatosan, nem kevés katolikus bűbáj közepette (gyónás). Nem mondom, hogy mindezzel együtt hatástalan a film, de az első félóra alapján lényegesen többet képzeltem bele, illetve többet vártam tőle. Így csak amolyan középsúlyú hétköznap este kilences tévédráma, nem több. Asanisimasa: 5/10