A Szesztolvajok című filmet leginkább három embertípusnak ajánlanám, mégpedig kötelező jelleggel. Az első az, aki azt hiszi magáról, esetleg még papírja is van róla, hogy tud angolul. A film főszereplői, bár anyanyelvi szinten beszélik az angolt (OK, annak a brit sziget északi részén beszélt válfaját), ami viszont a szájukból kijön, az mindenre hasonlít, csak éppen Shakespeare ékes nyelvére  nem. A főhősök így számára valószínűleg egy érthetetlen, ismeretlen nyelven fognak halandzsázni, és csak abból fognak következtetni arra, hogy az mégiscsak angol lehet, hogy ha a történetben véletlenül náluk iskolázottabb, társadalmilag magasabb szinten elhelyezkedő szereplővel beszélnek, aki viszont gond nélkül megérti őket. Nyilván, akinek nem okoz nehézséget megérteni a permanensen részeg és évtizedek óta munkanélküli, foghíjas észak-angol, alsó-skót suttyókat, az valószínűleg tényleg tud angolul. (Értelemszerűen, a film megtekintése kizárólag eredeti nyelven, szükség esetén magyar felirattal ajánlott.)

A második az, aki szerelmese az erjesztett malátafőzetek alapesetének, a scotch whiskynek, ugyanis a film, annak egyik masszív olvasatában nem más, mint óda a legalább kétszer lepárolt, majd minimum három év plusz egy napig európai tölgyfahordóban érlelt nemes italnak. Ők például hangosan fognak felsikoltani a film egyik csúcspontján, amikor két üveg ebből a legnemesebb nedűből -ugyan igen vicces körülmények között- összetörik. Ettől eltekintve, csak abban fog kárukra lenni a film, hogy körülbelül a közepétől azt számolják, hány perc van még hátra, hogy valójában is kortyoljanak egyet kedvencükből.

A harmadik típus a második ellentéte, például én, aki nem igazán tud mit kezdeni ezzel a füstízű, teaszínű izével, amit egyesek olyan fennkölt szavakkal tudnak dicsőíteni, s amely házasságok százezreit bomlasztotta már fel szerte a világon. Ken Loach tudhat valamit, ugyanis nagyjából a film közepétől kezdve, az elébb említett második csoporttal együtt kezdtem el én is nagyokat nyelni képzeletben abból a korábban nem sokra tartott szeszből.

Persze, Ken Loach sokat tud, hiszen ő a kortárs angol film egyik legismertebb és legelismertebb alakja, aki 1967 óta filmez, és gyakorlatilag bármit csinál, az végigkaszálja a világ filmfesztiváljait. Talán fiatalabb kollégája, Mike Leigh mellett, őt tarthatjuk az angol néplélek lelkiismeretének, korábban ugyanis remekbe szabott, kőkemény igazság-töltetű drámákkal leplezte le az angol társadalom visszásságait. Viszont úgy tűnik, aggkorára, ha puhulni nem is puhul, de mindenképpen derűsebb hangvételre váltott. 2009-es Barátom Eric című kitűnő filmjének pozitív végkicsengése, a barátság és összetartozás üzenetének hangsúlyozása már egy új, békés, bölcs, ám azért még tisztán látó Loach érkezését hirdette, aki e filmben már határozott mozdulattal löki az égbe a whiskyspoharat. Éljen a szerelem, és aki eredendően jó, az jól is jár a végén. Happy az ending, pedig ez a film is nagyon lentről indul.

Nagy dolgokra azért ne gondoljunk most se, a boldogság, ami a szesztolvajokra beköszönt a film végén, igencsak hétköznapi öröm, vannak a világon sokan, akik le se hajolnának efféle örömökért, nekik azonban korábban beláthatatlan magasságokként jelenik meg. A film főszereplői néhány észak-angliai munkanélküli suttyó, akiket kisebb-nagyobb stiklik miatt a bíróság jónéhány napi közmunkára ítélt. Legtöbbjük életében ez lesz az első alkalom, hogy dolgozzanak. Joviális, alapvetően jószándékú és mellesleg whisky-rajongó munkavezetőjük azonban észreveszi, hogy egyikőjüknek, Robbienak (Paul Bannigan – a felső két képen) különös érzéke van a finom skót whiskyk kóstolgatásához, így pártfogásába veszi a fiút. Kóstolókra kezdenek járni, s lassan a szétcsúszott életű Robbie előtt halvány reménysugár tűnik fel, megmutatva neki a boldogsághoz vezető utat…

A film ordenáré nyelvezetű, tele van suttyóbbnál suttyóbb poénokkal, az első fele (de végül is az egész) mintha egy végtelenített Szalacsi bácsi meets Jackass Youtube-videoklip lenne, Loach azonban mesteri módon egy igazi, vidám, életigenlő és pozitív értékeket képviselő vígjátékot kreált, némi krimis felhangokkal valamint a már említett himnikus whisky-promócióval. A Szesztolvajok címe alapján mintha egy ismeretlen Guy Ritchie-film lenne, valójában azonban annál, azoknál sokkal jobb. 2012-ben az egyik legjobb film a mozikban. Asanisimasa: 9/10 (Csak egy paraszthajszál választja el a 10-től)