Mivel egy messzi, messzi, kelet-magyarországi kisvárosban nőttem fel, gyerekkoromban alig láthattam színházat, legfeljebb ha a városi moziban (az a jellegzetes szocreál hodály bizony alkalmas volt egyszerűbb színpadi előadások felléptetésére is…) fellépett valami kósza tájoló előadás. Sajnos azonban, természetesen vitték az egész sulit, sőt a város összes iskoláját, úgyhogy – az előadásokra már alig emlékszem. Jobban mondva, az általam látott, legfeljebb 4-5 előadásból nem emlékszem semmire, kivéve a Pinokkióra, de arra is csak azért, mert nehezen fért bele 10 év körüli fejembe, hogy hogyan játszhat egy fából faragott fiúbábut egy nő – Pogány Judit. Később aztán megtudtam, hallottam, beszéltek róla, hogy ez egy elég jelentős előadás volt, a kaposvári színház legendás korszakának egyik jeles bemutatója, amely Ascher Tamás egyik első rendezése is volt egyben. Ascher az első Pinokkióját 1973-ban rendezte Kaposváron, majd ezt felújította ’78-ban, ugyanott. Aztán úgy hozta a sors, hogy a minap ismét Pinokkiót rendezett az immár ősz mester, melyet én ismét megnéztem, már majdnem olyan ősz fejjel.

Ez a Pinokkió persze, már nem az a Pinokkió. Például nem is Collodi nevével hirdeti a színlap, hanem Parti Nagyéval, aki a színház felkérésére írta ezt az átiratot, Collodi meséje és Alekszej Tolsztoj variációja nyomán. Gondolom, nem kell ragozni, hogy Parti Nagy Lajos nyelvünk zsenije, Weöres és Romhányi társaságából, humora csípős, asszociációi szinte tudattágító hatásúak, virtuozitása zsonglőri. Az előadást “zenés gyerekbábthrillerként” hirdeti a színház, ennek nem teljesen megfelelve, a gyerekeket kísérő felnőttek végigröhögték a kétrészes (bruttó 2 óra 50 perces) előadást, miközben a gyerekek néhol csendben figyelve, néhol pedig a gyerekelőadások utánozhatatlan madárház-hangulatában mulattak. Hogy milyen jól működik a számukra relatíve hosszú előadás, arra tán bizonyság lehet a következő: Már jócskán a végkifejlet felé haladtunk, a színpadról egy jelenetben eltűnt Pinokkió, miközben a többi mesealak őt kereste. – Pinokkió, Pinokkió! – Nincs itt! – szólalt meg egy vékonyka kislányhang a közönségből. Természetesen nevetés kísérte az előadást kísérő spontán nézői reakciót a nézők széksoraiban, de a lényeg inkább az, hogy a teremben áhítatos csend volt és a gyerekek tökéletesen éberen figyelve követék az eseményeket, ekkor már bőven két órán keresztül. Az előadást a színház 8 éven felülieknek ajánlja, én láttam néhány ez alatti leendő színházrajongót is, de ez így szerintem korrekt korhatár. A tető viszont a csillagos égörökkévalóság, mellettem éppen egy bőven nyugdíjas pár ült, unoka nélkül, és a saccperkábé 80 körüli bácsi (bár a néni elbóbiskolt az első részben) hangosan nevette végig a kis fabábú kalandjait.

Parti Nagy szinte csak mestergerendák szintjén tartotta meg az eredeti mese vázát, kimaradt jó csomó dolog (Pinokkió hazugság hatására megnövekvő orra nincs benne pl.), nemcsak a nyelvi blikkfangok, szófacsarások  és kiszólások szintjén, hanem a cselekményben is történtek változások. Dzsepettóból mondjuk, Repedt Orr lett, de Pinokkió vándorútja is jelentősen lerövidült, egy egyszerű fából faragott, csóró utcagyerek csavargásává realizálódik. Mintha Monori Sanyi bácsi EldorádójábólTeleki teréről, vagy a Rejtő-korabeli flaszterről ellógott, félvilági, groteszk hősök népesítik be a színpadot, amit tovább hangsúlyoz a darabot kísérő, remekül szóló, Tom Waits és Kurt Weil világát idéző élőzene (Csengery Dániel és társai), valamint dalbetétek is. Néhol gépfegyveres kommandósok rohanják le a játékteret: Emeljétek fel a kezetek-TEK-TEK!, de a vége jó, mert jónak kell lennie. Muszáj, hogy jó legyen a vége…

Keresztes Tamás elbűvölő, vicces, akrobatikus Pinokkióként, Kovács Lehel (Tücsök) picit sértődött alázattal követi, kíséri őt mindenhová. Repedt Orr (Haumann Péter) picit pityókás, léha alak, de legalább akar jó lenni, minek eredménye Pinokkió is; Lengyel Ferenc pedig hibátlanul ugrik be a kórházban gyógyuló Bezerédi Zoltán helyére, a Cirkuszigazgató helyett itt Bábszínház-igazgatóként uralkodó és fenyegető Hataraszi Barabás szerepébe. Remek Elek Ferenc és Fekete Ernő macska-róka duója, viccesek, élesek és a végén nevetségesek, mert ki kell őket nevetnünk, de a többi szerepben is kerek, egész kis jelenéseknek tapsolhat kicsi s nagy, mivel mind megtalálja számítását ebben a valódi családi színházban. (Képek: Szilágyi Lenke, forrás)