Na, talán elült már a tragikus eseményeket is előidéző hype, és kijött a BR-kiadás is, úgyhogy nem kell plázamozikban birkulni sem, és megnézhetem Christopher Nolan Batman-reformjának harmadik, állítólag utolsó részét (nem mintha nem lenne más dolgom, csak ez is sorra került). A sötét lovag – A felemelkedéssel az az elsődleges gondom, hogy ezzel az alkotók már túlléptek a Batman-mítosz keretein, bár már az előző A sötét lovaggal is feszegették annak határait. Az arányokkal ott is baj van, de hogy ezt az alapvetően bugyuta, világmegmentős szuperhős-történetet hozzávetőleg realista, sőt, inkább disztópikus környezetbe tudta helyezni, kvázi értelmes tartalommal is megtöltve és különféle társadalmi jellegű gondolatokat is felvetve, azt alapvetően díjaztam. Látvány, Bale, Ledger – OK. Elismerem, de nem megyek tőle a falnak. Itt azonban már talán túl is lendültek a dolgon, tulajdonképpen maga Batman és az ő itt már kifejezetten bénának ható csodajárgányai, hegyes fülű gumiruhája és a többi faksznija, valamint a város Gotham City-zése a felesleges ebben a filmben.

Batman (Christian Bale) helyett nyugodtan lehetne egy gazdag, innovatív nagyiparos, akit kigolyóznak cégbirodalmából, amiért bosszút áll. Egyáltalán nem kell már ide az összes gagyi Batman-kellék… Ennek oka az, hogy egy alapvetően hollywoodi típusú blockbusterhez képest meglepően alapos, reális és eéképzelhető rajzát adták a szerzők (Nolanék, Christopher és forgatókönyvíró testvére, Jonathan) egy demokrácia társadalmi és politikai válságának, valamint az erre általában adott szélsőséges, diktatórikus és/vagy anarchikus válaszra. A filmnek ez a vetülete tényleg döbbenetesen jó és ijesztő. Néhol kifejezetten összeszorult a gyomrom és láttam a ’96-os tévéostromot, de akár a nácik könyvégetését, vagy ’56 lincselő tömegét az Andrássy úton. Az álarcos Bane (Tom Hardy) karakterében tényleg ott van az anarchia cinikus hadurainak összes arca, Šešelj vajdától Budaházyig. Azt hiszem, egy rossz szót sem tudnék szólni a filmhez, ha megmarad ebben a koordináta-rendszerben, egy válságban lévő demokráciát felrázó anarchista lázadás véres tündöklésében és törvényszerű bukásában, amit egy, a harc élére álló és a szenvedő tömegek összefogását elérő becsületes férfiú ér el önfeláldozó, szelíd hősiességgel (ó, igen 🙂 ). Viszont ezt a mesét összezavarja a Batman-klisékhez való görcsös és kötelességszerű ragaszkodás, ettől kezdve nevetséges minden negatív utópia, minden utalás és minden gesztus.

Szerintem, erre rájöttek Nolanék is, de már a projekt előrehaladott állapotában, amikor már nem lehetett azon érdemben módosítani, vagy akár kiszállni belőle. Talán ennek az elbizonytalanodásnak köszönhetőek a forgatókönyv logikai és dramaturgiai tökélyére mindig is igen sokat adó testvérpár érthetetlen és durva dramaturgiai hibái (SPOILER! pl. az atombombával való száguldásban Miranda telefonál: – A reaktorterembe terelnek! Az a tervük, hogy visszateszik a magot! Kinek telefonál? Hiszen ekkor már tudjuk, hogy ő a “főnök”, mivel Bane már kapott egy ótvar nagy gyomrost…), melyek egy csapásra kizökkentik a figyelő nézőt a dolgok sodrából.  Aztán, ha elkapja az embert a kötözködő hangulat, igen nehéz visszazökkenni – s ekkor meglátjuk azt az idióta gumiruhát! Jöhet látványzuhatag, bármilyen meghökkentő csavar, blikkfang és cliffhanger, szemet szúr már az is, hogy milyen béna Robin és a Macskanő karaktereinek beemelése a filmbe, mi már csak röhögünk az egészen, ha nem éppen bosszankodunk a kidobott tetemes mennyiségű pénzért.

Ja, látványos, remek színészek garmadája, meg minden. De akkor is kár azért, ami lehetett volna. Asanisimasa: 6/10