Kitűnően jellemzi a mai kort az, hogy egy második világháborús lengyel történet épp olyan aktualitással bír, mintha ma történne. Ma ugyan már nem zárnak senkit faja, vallása vagy egyéb meggyőződése miatt gettóba, lágerbe, bár erre azért mutatkozna társadalmi igény, ahogyan ez a hírekből is kitűnik. Sajnos, pont azok nem járnak moziba, akikben ez az igény megjelenik…

Csatorna

Ki gondolta volna, hogy a huszadik századi lengyel történelemben milyen fontos szerepet kap a lengyel városok alapos csatornázottsága. Andrzej Wajda 1957-ben bemutatott Csatorna című filmjének kvázi főszereplője Varsó kiterjedt csatornarendszere, mely a ’44-es felkelés egyik fontos színtere volt. Részben rejtekhelyül, részben pedig az utánpótlás szállításának és raktározásának helyszínéül szolgált a labirintusszerű földalatti folyosórendszer, melynek útvesztőit értelemszerűen csak a helybéliek ismerték, a megszállók nem. Az eredeti funkcióból adódó bűz és fertő távol tartotta a kényes orrú náci megszállókat és csak a keletről várt szovjet csapatok totojázásának „köszönhetően” tudott elbukni a bátor felkelés. Eközben egy másik, hajdan lengyel, most éppen ukrán fennhatóság alatt lévő városban, Lvovban is fontos szerepet játszott a város alatt húzódó, zegzugos csatornahálózat. A németbarát ukránok által felügyelt városban ugyan szó sem volt felkelésről, egy önfeláldozó lengyel csatornamester bátorságának köszönhetően a patkányok lakta, erjedő ürüléktől bűzös csatorna mégis tucatnyi zsidónak jelentette a túlélés halvány reményét abban a városban, melynek hajdani népes zsidó lakosságának (az 1931-es népszámlálás szerint az akkor 312 ezres város egynegyedét) szinte teljes egészét gettóba, majd haláltáborba küldték. A város alatt című film az egyik túlélő hiteles elbeszéléseit megörökítő regény alapján készült, mintegy kegyetlen metaforájaképpen annak az emberi ésszel szinte felfoghatatlanul embertelen háborúnak, melyet túlélni szinte csak a pokol bűzös, rothadó szörnyűségeiben való elmerülésben lehetséges.

Íme, az ember

Agnieszka Holland filmjét teljes egészében áthatja az arra irányuló akarat, hogy a történet szereplőinek ábrázolásában, jellemzésében sehol ne jelenjen meg vak gyűlöletet szító, oktalan és ostoba sztereotípia. Ettől függetlenül, a jelenlegi listázós, szalonzsidózós, magyarkodós közhangulatban egyáltalán nem tudok elképzelni olyan magyar filmet, melyben például nyíltan beszélnének a zsidók tömeges legyilkolása iránt legalábbis közömbös, de sokszor éppen hogy azt támogató magyarok millióiról, mint ahogy itt beszélnek hasonló lengyelekről, ukránokról. Viszont, paradox módon azt is nehezen képzelem el magyar filmben, hogy a szenvedő zsidók tűnjenek fel negatív színben, követelőző, a halál torkában is alkudozó, vagy akár szemérmetlenül üzekedő páriákként… A mi szemünkön még túl vastag a hályog, ráadásul, mostanában még növekszik is. A zsidó származású Holland viszont e filmben mintát ad arról, hogy lehet szinte felfoghatatlanul bonyolult szituációban megnyilvánuló emberi sorsokat megmutatni árnyaltan, cizelláltan, éppen így érve el a történelmi hitelesség legmagasabb fokát. Valahol ott járunk, amiről Kertész Imre beszél a Sorstalanságban.

Socha mester

A történet főalakja a lengyel Socha (Robert Wieckiewicz), a lvovi (lembergi) csatornarendszer felügyelője, aki úgy ismeri a város alatti labirintust, mint a tenyerét. Kezdetben önző anyagi érdekek miatt segít a csatornában elrejtőző zsidóknak, azonban ahogy egyre jobban megtapasztalja a háború és a föld alatti lét borzalmait, úgy „bújik ki” belőle a nagybetűs ember. Mi sem mutatja jobban nagyságát, hogy a sok tízmilliós lengyelségből mindössze néhány ezer hozzá hasonló akadt…

Kényelmetlen képek

Kifejezetten kényelmetlen, rossz érzés nézni a filmet. Szorítja mellkasunkat a csatornajáratok szűkös klausztrofóbiája, az emberi ürülékben való állandó fröcskölődés, de főleg, hogy túlontúl tisztában vagyunk mindezzel a szörnyűséggel és soha nem kívánnánk, hogy még egyszer bekövetkezzen. Kifejezetten kényelmetlen érzést kelt az, hogy minduntalan eszünkbe jut, hogy azok most talán éppen a mozi mellett söröznek röhögve, akik a mai napon is az jelenti a szebb jövőt, hogy zsidókat, cigányokat, másként gondolkodókat rekesszenek ki lábszagú, sörgőzös szép új világukból. Pedig Holland mindent elkövet, hogy megszólítsa őket (is). Néha szinte alsós módon didaktikus (Jézus is zsidó volt, az apostolok is, a zsidók is lehetnek szőkék, stb.), néha pedig professzori módon, finoman árnyal, hogy abban hiba nincs. Csakhogy mindez úgy tűnik, még mindig csupán pusztába kiáltott szó… Asanisimasa: 8/10