Az olasz neorealista iskola legszebb hagyományait követi Giorgio Diritti Az eljövendő férfi című háborús drámája, melyben azonban számos gesztus könnyít a mai néző dolgán. Bár a film valójában egy Bologna melletti hegyi falu kisközösségéről szól, hogyan élték meg a háború viszontagságait, azért a film rendelkezik szépen ívelt történettel is, valamint a hitelesség jegyében sem kell kizárólag kis idő múltán hamar unalmassá váló, közönséges helyi arcokat néznünk. Viszont így olykor igen hülyén mutat a gondosan kozmetikázott szemöldökvonal a történet szerint paraszti sorban élő lánykákon… A film képi világa is jobban idomul az átlagos tévéfilmek nyugodt képeihez szokott szemekhez, sehol semmi kézikamerás dokumentarizmus, semmi expresszív hatás, inkább csak távolságtartó, ám figyelmes szemlélődés.

Éppen ezekért a kvázi “kényelmi tényezőkért” nem nagyszerű film Diritti munkája, mert az nyilvánvaló, hogy egy igen nagyigényű háborús tabló rejtezik a nézőbarátra hangolt felszín alatt. Igen ügyes például a film dramaturgiája, mely nagyrészt a kisgyermekkori traumája miatt néma Martina szemszögéből, egy tízéves, igen okos kislány sajátos gondolataiban meséli el, milyen szörnyűségeket élt át kis faluja a háború alatt. Igen jellemző, ahogyan (nem szó szerint idézve) elmeséli az általa ismert férfiakat: vannak az ellenállók, a mieink, apám, nagybátyámék, a szomszédék, akik azért lettek partizánok, mert nem akarják, hogy elvegyék azt a házat, amelyben már dédszüleik is laktak. Ők olaszul beszélnek, és úgy öltöznek, mint mi. Vannak aztán a fasiszták, akik szintén olaszok, mint mi, csak mindig ordibálnak és ha jönnek, mindig, mindent elvesznek tőlünk. Aztán vannak a németek, akik olyanok, mint a fasiszták, de nem beszélnek olaszul. Nem értem, mit keresnek itt, miért jöttek el otthonról ilyen messzire és miért nem maradtak otthon az ő gyerekeik és feleségük mellett…

A cselekmény szempontjából fontos párbeszéd szinte alig van a filmben, banális, hétköznapi dolgokról esik csupán szó, néhány mondat az, amelyik információval bír egyes szereplőkről. A film szereplői olasz parasztok, egyszerű életet élnek, problémáik is a földműveléssel és a mindennapi élettel kapcsolatosak, így eléggé szűkszavúan “verbalizálhatók”. A film nagy részében hétköznapi cselekedetek közben látjuk őket, így ismerjük meg egyszerű személyiségüket, egyszerű életüket és vágyaikat. A főbb szerepeket azonban a neorealizmus hagyományait picit megbontva profi színészek játsszák, a többiek azonban szemlátomást eredeti, hiteles figurák, foghíjakkal, csúzos derékkal és gacsos lábakkal.

Nincs “nagy” története sem a filmnek, a második világháború sokmillió ilyen történetet kreált, néhányat már feldolgoztak, néhány még vár a sorára, a legtöbbet azonban elfelejtjük – de csak ez a feldolgozott néhány emlékeztet arra, hogy azok bizony – minden ellenkező híreszteléssel szemben! – egyáltalán nem azok a hősies idők voltak. Martina a film elején elveszti kisöccsét, aki a kezei között hal meg, de édesanyja hamarosan újra teherbe esik. A háború azonban semmire és senkire nincs tekintettel, és az újszülött kisded ismét martina kezei között pihen, a kislány feladata, hogy együtt éljék túl a háborút, amiért Martina meg is tesz mindent.

Érdekes a filmen áthúzódó katolikus szál, amit az eredeti cím is sugall (Egy ember érkezik), ahogy a katolikus vallás megjelenik az egyszerű olaszok mindennapi életében – és ahogy kudarcot vall az ördögi gonoszság megtestesülése előtt.

A film férfialakjai alapvetően azt tükrözik, ahogyan egy nő látja a háborút. A mi férfiaink itt hagytak minket, hogy megvédjenek. Azok a férfiak, aki nem hozzánk tartoznak, mind akarnak tőlünk valamit, vagy ételt, szállást, vagy minket (lásd a bolognai utazó kereskedő “cukros bácsi”. Az ellenségben azonban semmi emberi nincs. Nem elég, hogy nem beszélnek a mi nyelvünkön, durvák és erőszakosak is, szinte démoni figurák. Egyszerű parasztok között vagyunk, ne is várjunk semmilyen cizelláló intellektualizmust – bár adott esetben megnéztem volna azt az értelmiségit, aki aközben is az embert kereste volna a megszálló katonában, miközben az éppen a lányát erőszakolja meg. Szar dolog a háború, nem is kell szépíteni, de főleg nem elkenni. Ez jön le ebből a filmből is. Asanisimasa: 7/10