Ez egy rettenetesen gyenge film. Nagyjából mindent el is mondok róla azzal, hogy olyan, mintha saját műfajának paródiája lenne, holott egészen biztosan komolyan gondolja saját magát… Az amerikai Julian Richards bizonyos Brian Harper állítólag körülrajongott, azonos című krimijét adaptálta volna filmvászonra, a Borzongás azonban nem több egy unalomig ismert, agyonragozott sorozatgyilkosos történetnél. Hogy ezúttal lefejezi a gyilkos az áldozatait, majd befőttesüvegben tartósítja őket, hogy aztán házi multimédiashowban játsszon velük – ennyi a leguncsibb Gyilkos elmék-, vagy valamelyik Helyszínelők-epizódban is történik, melyekből ráadásul minden nap nézhetünk minimum négyet-ötöt.

Ügyetlen, logikai és szerkesztési hibáktól hemzsegő, sablonos kliséerdő az egész film, melyen az inadekvát színészi alakítások még tovább rúgnak. Caspar van Dien, mint húzónév, ez önmagában emblematikus. Néha viccesen kacsingat, de az is lehet, hogy csak tikkel – talán érzi ő is, hogy mekkora szarban van. A lefejezős csúnya bácsi (John Jarratt), egész egyszerűen kész röhej, úgy zizeg, mintha folyamatosan 220 voltos feszültség rázná. Egyetlen hiteles pillanata sincs. Egyedül a főszerepben túlélő áldozatot alakító Danielle Harris dicsérhető színészileg, őt kifejezetten sajnáltam, hogy ilyen szánalmas produkciókban kénytelen égetni magát… 2/10 (de még ez is túlzás). Nem is értem, hogyan kerülhetett be egy ilyen zsékategóriás tucatfilm a fesztivál programjába…