Margaret (2011)

Jó nagyot markolt Kenneth Lonergan e Margaret című drámával, s amit markolt, azt a maga teljességében, szép komótosan, ki is szerette volna teregetni a közönség elé – nem csoda, hogy a gyártó stúdió felelős döntéshozói páni Margaret - Anna Paquinrémületükben az ölükbe hamuztak (tömpe ujjacskáikban tartott szivarkáról, stb., stb.). A film eredeti változata bőven túlnyúl a három órán, amit a nézők csak igen kiváltságos esetekben hajlandóak tolerálni (szerintem nem, de mindegy), és hát, ki a franc (who the fuck is…) ez a Lonergan? Ismeri valaki ezt a fazont? Mit képzel ez? Komoly arcok (pl. Sidney Pollack, Anthony Minghella, Martin Scrosese) álltak a projekt mögé, hogy mégis elkészülhessen ez a film, hogy aztán -ugyan lényegesen rövidebbre, mintegy 150 percre húzva- hasonló jelentőséggel bírjon, mint annak idején például Sam Mendes Amerikai szépsége. (Hogy a közönség végül mennyire szerette, az engem nem érdekel, akit igen, az böngéssze adatokért az internetet – az HBO mindenesetre megvette és adja nálunk is.)

Szóval, Amerikai szépség. A Margaret pont olyan görbetükröt tart az amerikai társadalom egyik markáns szelete elé, mint azt tette Mendes remek filmjében, az ábrázolt kép azonban nélkülöz minden cinkos összekacsintást. Szó sincs a feloldásnak még csak halvány kísérletéről sem, a filmnek tulajdonképpen nincsen pozitív szereplője (aki talán mégis, az meghal), a tanulság pedig, amit aprólékosan, minden részletet, kényes bütyköt és irritált, gyulladt hajlatot feltárva meghoz, az nem lesz felemelő. Sőt, kifejezetten bátor, tökös dolog az, amit Lonergan (aki azért messze nem ismeretlen fazon filmes berkekben) megenged magának, ugyanis céltáblája közepében az amerikai társadalom és közélet két igen nehezen megközelíthető izéje áll: az amerikai jogrendszer kárpótlási perekre szakosodott, végletesen cinikus erkölcsiségű szegmense még csak hagyján, de a Manhattan-környéki gazdag, liberális, jobbára zsidó származású értelmiségi családok életvitelének éles hangú kritikai ábrázolása eleddig jobbára tabu volt, hiszen senki nem kockáztatja meg azt, hogy kapásból Margaret - J. Smith-Cameron és Anna Paquinleantiszemitázzák (és személyiségjogi, stb. perek tucatjait kapja nyakába), vagy ami még rosszabb, kiessen a pikszisből – hacsak nem ő maga is liberális, Upper (East)West Side-i zsidó, vagy annak szomszédja. (Picit félek én is.)

A történet a 17 éves Lisa Cohen (Anna Paquin által döbbenetesen eljátszott) kálváriája, mely azt mutatja meg, hogyan ébred rá egy jómódú, de elvált szülők elkényeztetett, felelőtlen, szabad és szabados lánya az élet súlyára. Lisa egy nagyképű. hebrencs, önző, hülye kis picsa, aki környezetét saját kénye-kedve szerint használja, illetve inkább manipulálja. Számára -úgy érzi- semmi sem lehetetlen, bármit megengedhet magának. Önző (és felelőtlen) szabadossága agresszív igazságérzettel párosul, mely azonban csupán saját, félinformációkon és féligazságokon alapuló tudásából táplálkozik. Karácsony táján tőlük különélő apjával készül egy új-mexikói lovastúrára, melyhez már csak egy igazi cowboy-kalap hiányzik, amit viszont sehol nem lehet kapni egész bel-New Yorkban. Lisa elkeseredetten járja a puccos butikokat (amiket ő ismer), mikor egyszer csak, egy buszsofőrön meglát egy kalapot, pont olyat, amilyet ő szeretne. Kézzel-lábbal mutogatva próbálja magára felhívni a jóképű, fiatal sofőr (Mark Ruffalo) figyelmét, ami sikerül is a kacér, hosszú combú, csinos lánynak. Ennek eredménye azonban az lesz, hogy a sofőr elnéz egy lámpát, minek következtében elgázol egy gyalogost, aki Lisa kezei között hal meg. A lány helyszínen tett, a lámpa-dolgot elhallgató szemtanúi vallomásának is köszönhetően, az ügy balesetnek minősül, és látszólag az élet folyik tovább a maga útján…

De Lisát nem hagyja nyugodni féktelen igazságérzete, bűnrészesnek érzi magát a halálesetben, ezzel együtt a sofőrt is, az ő kalapjával, és őrült cunamit indít el, mely gusztustalan dolgokat hoz a felszínre. Lonergan Lisa ügye kapcsán aztán kíméletlenül tárja fel ennek a például Woody Allen életműve által igen alaposan körülrajzolt, jellegzetes társadalmi rétegnek sajátosságait, elsősorban a mérhetetlen elidegenedettséget, egymással való kommunikációképtelenséget, a szeretet és tolerancia teljes hiányát, miközben éppen a tolerancia, a kommunikáció és a szeretetteljes egymásra figyelés fontosságát hangoztatják úton-útfélen, valamint az elvtelen és érzelemmentes haszonlesést. Eme élveboncoláshoz rezignáltan asszisztálnak a lusta rendőrök, a cinikus ügyvédek, az elkényeztetett iskolatársak és barátok és a tétova, cselekvésképtelen tanárok. Lisa öntörvényű, igazságkereső ámokfutása, melyet átsző a tipikus tinédzserlét minden szokásos problémája a film végén egy katartikus érzelmi robbanásban ér véget, a lehető legváratlanabb helyen, forrásból és szituációban.

Margaret - Matt Damon és Anna PaquinLonergan egy valóban megtörtént eseményből indult ki, melyben ügyesen találta meg a jellemző, tipikus irányokat. A téma összetett, árnyalt és minden, amúgy kézenfekvően adódó sztereotípiától megfosztott, igaz ábrázolásához kell is ez a 150 perc (vagy akár a bő három óra), hiszen minden aspektust, minden motivációt meg kell mutatni ahhoz, hogy a történetben rejlő súlyos mondanivaló célba találjon. A nagyvárosi magányt pontosan elkapó lírai képekkel teremti meg a film elidegenedettséget sugalló hangulatát, Shakespeare Lear királyának és más klasszikusoknak szövegeivel (ideutal a film címe is) az intellektuális, Bellini Normájából (Casta Diva) és Offenbach Hoffman meséinek (Barcarolle) híres jeleneteinek idézésével pedig az érzelmi ellenpontokat állítja Lisa szabados, értékelvű, de alapvetően érzéketlen és a valódi értékeket elvesztett világával szemben. A karikatúránál részletesebb, ám nem kevésbé találó figurák (Matt Damon matektanárja, Ruffalo macsó sofőrje, J. Smith-Cameron színésznő-anyája, Jeannie Berlin arrogáns és korlátolt özvegy-barátnője) közül picit kilóg Jean Reno furcsa latin szerető-karaktere, azonban éppen így mutat tűpontosan rá arra, milyen messze van ez a sokak által irigyelt (mások által pedig gyűlölt) világ az igazi, meghitt, valódi boldogságtól. Asanisimasa: 9/10

Kategória: Film
Címke:
Közvetlen link a könyvjelzőhöz.

9 hozzászólás a(z) Margaret (2011) bejegyzéshez

  1. Visszajelzés: Mit nézzünk ma a tévében? – Vasárnap | asanisimasa

  2. Visszajelzés: Mit nézzünk ma este a tévében? – Szombat | asanisimasa

  3. Visszajelzés: Filmnapló – 2017. március | asanisimasa

  4. Visszajelzés: Mit nézzünk ma este a tévében? – Szombat | asanisimasa

  5. Visszajelzés: Mit nézzünk ma este a tévében? – Vasárnap | asanisimasa

  6. Hallgatag Drugics szerint:

    Röviden szólva: Ez a sokat markol keveset fog esete. Némileg árnyaltabban, a mentálisan széthullott Amerika súlyos téma, a rendező viszont nem eléggé “súlyos” a témához. Bizony a film a hosszával arányosan válik egyre unalmasabbá, a leányzót játszó színésznő idegesítővé, sőt ami rosszabb, hiteltelenné. Viszont ahogy a Sztálinnak tulajdonított mondás szól: A kis hal is hal, ha rossz a haljárás.

    • efes szerint:

      🙂 Sajnos, nem tudok veled vitatkozni, mert amit írsz, azt alátámasztja az, hogy alig emlékszem erre a filmre. Viszont most elolvastam, amit írtam róla anno, és valamiért akkor nagyon tetszett. Szóval, nem tudom. 🙂

  7. Visszajelzés: Mit nézzünk ma este a tévében? – Vasárnap | asanisimasa

  8. Visszajelzés: Mit nézzünk ma este a tévében? – Szerda | asanisimasa

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s

This site uses Akismet to reduce spam. Learn how your comment data is processed.