Bille August a film Paulo Coelho-ja. Nem először írom ezt le, de minél több filmjével találkozom, annál bizonyosabb vagyok ebben. Úgy tűnik, mintha valami komoly, mély és igényes művészfilmes lenne, akinek műveiben a forma csordultig van töltve magvas tartalommal, valójában azonban, ha kicsit jobban odafigyelünk, rögtön látszik, hogy csupán olcsó közhelyekből, általánosságokból összetákolt, tetszetős kliséraktár minden filmje. Annyira sablonosak ezek a filmek, hogy idézni sem lehet belőlük – ebben legalább nem hasonlít Coelho-ra. August amúgy, természetesen elismert filmes. Kapott díjakat, ráadásul fontos, számító díjakat is, ez azonban messze nem garancia semmire sem.

Az Éjféli gyors Lisszabonba című filmje is úgy tűnik, hogy szép, tartalmas alkotás, remek színészekkel (bár kissé túl halvány pasztellre lett színezve), valójában azonban az első jelenettől kezdve pufognak a drabális közhelyek. Szemlátomást unalmas irodalomtanár egyedül él, már a vekker csörgése előtt önmagával sakkozik, s még jó, hogy be is szól magának. De gyorsan beleugrik barna kordnadrágjába, felveszi zöldesszürke tweedzakóját (a könyökökön kötelező foltokkal) és (persze, esik) berohan az iskolába, ahol Marcus Aurelius a tananyag (naná). Közben azonban megment egy fiatal nőt, aki piros (PIROS!) kabátban áll Bern kellős közepén a hídon és le akar ugrani, de a tanár nem hagyja. Mit talál az irodalomtanár a nő kabátjában? Igen, egy könyvet. A nő közben balra el, a tanár meg beleolvas a könyvbe, hiszen irodalomtanár. Ott aztán coelhói mélységű bölcselkedések jönnek vele szembe, melyeket írója mezítláb sétálva gondolt a homokos tengerparton, háttérben a lenyugvó nappal, közben sirályok kiabálnak kedvesen. Tanárunk meghatottan törülgeti vastag szemüvegét, hiszen a saját, rejtett, soha ki nem mondott gondolatait hallja vissza. Sőt: ! De miért akart az a lány leugrani a hídról, ezeket a fantasztikus gondolatokat olvasva?! Nos, a svájci közoktatást sem Hoffmann Rózsa találta ki, hiszen a tanár úr se szó, se beszéd otthagyhatja az órát, a diákokat és Marcus Aureliust, és felpattan az éppen induló (???) éjféli gyorsra, aminek végcélja Lisszabon (mivel a könyv írója egy ismeretlen portugál orvos-költő-filozófus/itt köszön vissza Marcus Aurelius/, akinek nevét azért ismerte a berni antikvárius, és volt benne vonatjegy is). Hogy a lány miért akart leugrani a hídról, az kiderül majd a film végén, hogy miért éppen Bernben, az viszont nem.

A történetet nagyjából elviszi a hátán Lisszabon varázsa, valamint néhány remek színész (Jeremy Irons, Martina Gedeck, Bruno Ganz vagy Charlotte Rampling), akik képtelenek rosszul játszani, még úgy is, hogy nem kapnak értékelhető segítséget rendezőjüktől, mások viszont kifejezetten értetlenül álltak ebben a nagy alkotói szabadságban. Pascal Mercier könyve, amiből a film készült, tulajdonképpen érdekes dolgokat feszeget, az más kérdés, hogy ezekkel aztán nem nagyon tud mit kezdeni. A szabadság-szerelem kettőssége, sőt, szerelmi háromszögessége, ráadásul antifasiszta illegalitásban igazi jó táptalaj egy jó kis romantikus történetre, mondhatni toposz, azonban Mercier (így August és a filmje is) kihagyja a drámai végkifejlet katarzisát, helyette felszínes, naplementés bölcselkedéssel, és ellebegtetett, banális kisszerűséggel zárul. Az unalmas (unatkozó) gimnáziumi tanár kerettörténete, ahogyan hatvanévesen szembesül saját elcseszett, szintén kisszerű életével, pedig már-már szinte nevetségesen hétköznapi. A jelenetek lötyögnek, a szereplők benne olykor tétován állnak és néznek hosszan (hogy mit is csináljanak most). A pohárban néha vörösbor van, néha víz, odakint egyszer esik, máskor süt a nap, ugyanabban a jelenetben azért ezek cikis dolgok… Asanisimasa: 4/10