Rettenetes elmaradásaim vannak színház-fronton, hiszen a legutóbbi e tárgyú bejegyzés a blogban február 24-i keltezésű… Persze, jártam azóta is színházba, csak éppen mivel nem ez a fő profilom, szépen ellustiztam élményeim közreadását. De ma elszántam magam és megpróbálom legalább dokumentáció szintjén utolérni magam – ez jó lesz egyfajta tesztnek is, vajon mire emlékszem még?

A tavasz természetesen az Alföldi-féle Nemzeti végnapjainak jegyében telt. Mágikus, őrült időszak volt, melynek méltó csúcspontja volt a Mephisto. Az előadás legnagyobb fegyverténye, hogy igazi, komoly, nagy színésszé avatta Stohl Andrást, aki elképesztő energiákkal adta a címszerepet. A jónéhány fantasztikus jelenet közül örökre emlékezni fogok Oskar Kroge (Gáspár Sándor) és Rahel Morewitz (Söptei Andrea – a képen Gáspár Sándorral) megrázóan egyszerű, ám mélyen tragikus lelépőjére.

Nagyon élveztem az utolsó Tartuffe-előadást, melyre a rijekai Ivan Zajc Horvát Nemzeti Színházban került sor, a kora nyári időpont és a nyelvi nehézségek ellenére igen szép sikerrel.

Alföldi két nyári, zenés darabja közül nekem a Kőműves Kelemen tetszett jobban, sűrűbb, egészebb alkotás volt, míg az István, a királyban is éreztem a gondolatot, valamint a benne rejlő erőt, azonban (még a szegedi főpróbán) szemmel és füllel is hallható volt az elégtelen hosszúságú, körülményeiben sem ideális próbafolyamat. Viszont szerintem tökéletesen megvalósult az, amit Szörényiék kértek, hogy Alföldi próbálja meg friss lendülettel és modern jelentésréteggel, mintegy rebootolni a rockoperát…

Az Átriumban még bőven futó Igenis, miniszterelnök úr! című politikai bohózatban Alföldi színészként van jelen, Parti Nóra (tanácsadó), Hevér Gábor (miniszterelnök) és Ficza István (titkár) társaságában. Znamenák István jó ritmusú, szórakoztató előadást rendezett a Faragó Zsuzsa által az eredeti angolt néhol kissé túlzottan magyarra fordított szövegéből.

Mohácsiék Bolha a fülbe című komédiájában nagyon jó volt a Gazsó és a Csányi, sajnos azonban míg a közönség könnyesre kacagta magát, én a végére mégis unni kezdtem egy picit…

Nem nagyon emlékszem már a Gothár által rendezett szegedi Leányvásárra, talán csak annyira, hogy (számomra meglepetésként) Nagy Ervin milyen jól énekelt… Meg hogy olyan Herzogba oltott Fellinisen, egy baromi nagy papírhajó jött be a színpadra.

Már ősszel láttam Vidnyánszky első rendezését a Nemzetiben, sajnos, számomra nagyon unalmas, semmitmondó volt a Vitéz lélek, pedig vidéki gyerek vagyok. A vele párhuzamosan futó Zűrzavaros éjszakában viszont volt néhány remek pillanat, elsősorban Kristán Attila, valamint a régi nemzetis Básti Juli, Söptei Andrea és Sinkó László teljesítményének, valamint Szabó K. István rendezésének köszönhetően.

Alapvetően szórakoztatott Zsótér Csehov-verziója, a Meggyeskert, de sajnos – jellemzően Zsótérra- annyira csontra lett húzva az előadás, annyira meg lett fosztva szinte mindentől, mi csehovi, hogy alig tudok visszaemlékezni valamire is belőle… Viccesek voltak a hintás jelenetek, meg az a többfunkciós cica.

A Thália Tanújában jó volt Pelikánnak a Csányi, ugyanis képes volt feledtetni Kállai klasszikus karakterét, viszont jónéhány poén a színpadra állítás közben, meglehetősen túlírva, a hatását szinte teljesen elvesztette. A vállalkozás bátor, hiszen kevés ennél népszerűbb és közismertebb magyar film létezik, így, talán logikusan is, messze nem tetszik hibátlannak az előadás és nem vethető össze Bacsó filmjével.

Szóval, azt hiszem ennyi volt – felkészül Danton halála, a Vörös és A nép ellensége.