Ismét összejött egy kisebb csomag színházi élmény, amiből be kell ajánlanom néhányat a nálam nagyobb érdeműnek:

A Játékszín tokkal-vonóval átvette a “régi” Nemzeti Bányavirág című előadását, Székely Csaba Bánya-trilógiájának első részét. Én még a Nemzetiben láttam az előadást, de gondolom, mivel ugyanazok játsszák, ugyanabban a rendezésben és díszletekben, gyakorlatilag tényleg ugyanarról az előadásról beszélünk. Stohl András és László Zsolt egymás szájából kapva ki szót, és a cujkás butykost, lubickolnak ebben a vérbő székely vérdrámában, melyet kötelezően látnia kellene minden melldöngető tápos műmagyarnak, aki székelyzászlóval takarózva alszik idehaza. Már csak miheztartás végett is…

Stohl és László, tehát Buci és Zsoci viszi a prímet a Vígszínházban is, az Alföldi rendezte Danton halálában, mely szintén kötelező érvényű színházi ajánlat, már ha tudunk rá jegyet szerezni. Erős, lendületes, pontos, könnyed és mély, aktuális és hiteles, trágár és emelkedett, intenzív és magával ragadó előadás.

Nagyon korrekt, egyszerű és lényegre törő, feszes, arányos és erős előadás Bagó Bertalan Lear király-rendezése is a székesfehérvári Vörösmarty Színházban. Cserhalmi, főleg a második felvonásban, vicces, egyben megrázó Leart ad. Remek Gáspár Sándor Glosterként, Földes Eszter Cordeliaként, a higanymozgású Krisztik Csaba Edgarként, Makranczi Edmundként. Derzsi öreg, törékeny, de furfangos Kent, Radnay Csilla pedig dévaj, számító ribanc Gonerilként. De az előadás számomra legnagyobb élménye –Horváth Csaba energikus és fickós koreográfiája mellett- a zenei kíséretet kvázi önálló szerepként, de egyben hangdíszletként is alkalmazó Székesfehérvári Helyőrségi Zenekar (Ruff Tamás vezényletével) leheletfinom, de ha kell, markáns fúvószenéje. (A képen Derzsi, Földes, Krisztik és Csarhalmi – a fotó színház honlapjáról származik)

“A forradalmat, elvtárs, nem megszavazzák. Csinálják.” Erre a ’68-as párizsi jelszóra, valamint Robert Merle idevágó regényére támaszkodik a Katona József Színház Üvegfal mögött című előadása, mely a színház ifjúsági programjának részeként, adekvát módon, elsősorban gimnáziumokban és egyetemeken kerül bemutatásra, a Sufni mellett. Az előadás néhány, az 1968-as diáklázadásokban résztvevő egyetemista, valamint egy arab vendégmunkás életéről, gondolkodásáról, politikai és morális beállítódásairól szól hétköznapi, szókimondó, a diákok számára sem idegen stílusban. A színház fiatal művészei (Kovács Lehel, Pálmai Anna, Ötvös András, Borbély Alexandra és Dankó István) tulajdonképpen az előadás színhelyéül szolgáló osztályterembe (előadóba, a Sufniba) berontva játsszák el a forradalmat, az aktuális korú közönség teljes bevonásával. Értelemszerűen, elsősorban ebben a környezetben működik ez a személyes interakciókra, illetve intim szféránkba erőszakkal behatoló mozgásokkal, és egyéb hatásokkal operáló előadás (az egyetemista Kovács D. Dániel remek rendezése), mely felvállaltan provokatív, beavató és mozgósító erejű – már, ha a közönség hagyja magát…

Egy másik igen aktuális témát boncolgató katonás bemutató az Illaberek, mely a jelenkori sokszázezres nagyságrendű nyugatra való kitántorgást vizsgálja meg, három külföldi magyar munkavállaló (egy orvos, egy végül is szobafestő és egy kurva) egybefonódó történetén keresztül. A Máté Gábor rendezte, egyfajta szocio-revü jellegű előadás igazi, élő külföldön munkát vállaló magyarok elbeszélései, élettörténetei, tapasztalatai alapján született, mely reális és pontos képet mutat 2013-as év összmagyar társadalmáról, minden kincstári hurráoptimizmus, csalfa vak remény és hiú ábránd nélkül. Hogy mennyire magyar mégis az előadás, bizonyság rá, hogy végig röhögni fogunk magunkon. No, meg néha sírni is… A Keresztes-házaspár újabb frenetikus jelenései, Elek Feri “virtuóz” tánca és még jó néhány remek pillanat. Olyan pintérbélás előadás. Nyilván összerázódik még, a főpróbán azonban még picit hosszú volt.

Láttam a Johanna a máglyán című Arthur Honegger-operát is a Nemzeti Színházban.