Mintha egy harmincas évekbeli német hegyifilmet látnánk… A hófödte vad csúcsok a vakítóan kék eget karcolják, a lélegzetelállítóan karcsú sziklák meredélyén zergék ugrálnak, egy lyukból mormota mosolyog ki, a levegőben sasmadár köröz. A csapáson szarvasok baktatnak, a bokorból vaddisznó bújik el, lejjebb birkanyáj kolompol. A havasi mezőn ezerszínű virágszőnyeg köríti a vidáman csilingelő hegyi patakot, mely nemsokára lendületet vesz és sebesen fog lezúdulni a völgybe, az odalent megbúvó, csendes kis falu felé. Az emberek szépek, pirospozsgásak és tiszta tekintettel néznek egymásra, és a jövőbe.

Cécile Aubry világhírű gyerekregényének legújabb filmváltozata minden ízében, pillanatában a természet megfellebbezhetetlen szépségét közvetíti, ebben a tekintetben akár egy míves, fantasztikusan fényképezett dokumentumfilmnek is megfelelő, mely a Francia-Alpok flóráját és faunáját mutatja be egy könnyen érthető, egyszerű vonalvezetésű kerettörténetben. Erénye azonban ennek a Belle és Sébastien-verziónak, hogy a történet is megáll a lábán, ebben a nagy szépségben. Ne gondoljunk természetesen itt tolsztoji nagyepikára, Aubry regényéből is mindössze néhány motívum, néhány történetszál összefonása adja itt a történet, ennyi azonban épp elég egy olyan filmnek, mely karácsony előtt kerül a mozikba, szigorúan 6 év felettieknek szóló karikával. Az egyenes vonalú történethez egyszerű karakterek is járnak, ragaszkodva ahhoz a régi elvhez, hogy a jó az legyen jó, a rossz pedig rossz, hagyjuk a fenébe az árnyalt karakterek “liberális ármányát”… Ne zavarjuk össze a buksi fejeket bonyolult és összetett dolgokkal, amelyeket még sok felnőtt sem ért meg! (Itt kegyezném meg, hogy ez meg talán azért van, mert talán túl leegyszerűsítő, túl kétdimenziós dajkamesékkel etettük őket gyerekként, még a legfogékonyabb korban…)

Nicolas Vanier filmje viszont legalább egyben van. Szép, látványos képeskönyv, lehet szeretni és a kedvünket sem veszi el az olvasástól, de a kirándulástól sem. Megidézi az összes erényt, amit a könyv is hangsúlyoz, védjük a gyengét, az elesetteket, a barátság és a természet védelme mindennél fontosabb. A szereplők tényleg szépek, tiszták és egészségesek, színészileg senkinek nincs nehéz dolga a saját kettő dimenziós szerepével. A kis Félix Bossuet helyes, Belle, a hófehér, óriás pireneusi pásztorkutya pedig olyan bölcs szomorúsággal tud nézni, hogy az embernek a szíve szakad meg. A jók elnyerik a szabadságot, a rosszak meglakolnak (de mi ez a cizellálás, egy német náci is lehet jó? Nicsak! Még jó, hogy csak egy van az ilyen “jó németből”…). Bármennyit meg lehet nézni ebből a filmből, vagy akár ezt is sokszor, ha megvan hozzá a megfelelő karácsonyi/kirándulós/kutyázós hangulatunk. És hát, tényleg gyönyörű… a táj. Asanisimasa: 7/10