Az a helyzet, hogy így Túl a fenyvesen a Blue Valentine már nem látszik többnek egy ujjgyakorlatnál, afféle előtanulmánynál, egy vázlatnál. Egy félresikerült házasság szétvagdosott pillanatfelvételeinek szabad, sőt egy picit kaotikus összeragasztása, ami bár szemlámást hitelesnek tűnik, de valójában üres és céltalan, hiábavaló. Nincs is ok csodálkozásra, hogy miért ment tönkre…

Mintha paródiáját látnánk az amerikai függetlenként ismert, off-Hollywood filmeknek, egy paródiát, ami nem vicces. Tagadhatatlanul erős Michelle Williams és Ryan Gosling lelkileg és testileg szemérmetlen jelenléte, őket nézve egy percig sem merül fel, hogy színészeket (sőt, kifejezetten sztárokat) látunk, tépik egymást, mint bika Joe és csontkollekció exneje az Éjjel-nappal Budapest című kiabálós realityben, de könyörgöm: ez nem művészet. Alapstúdium színészek számára, helyzetgyakorlat, hogyan viselkedjünk természetesen a kamera előtt. A párkapcsolat felbomlásának pszichológiájából azonban éppen úgy nem tudunk meg szinte semmit, mint annak megszületéséről, amit viszont mégis, az tényleg nem több egy mindennapi reality-show banalitásánál… Nem passzolnak. Hát jó.

Derek Cianfrance filmje valójában egy nagyon közepes melodráma, csak szépen felöltöztette a független filmek jellegzetes kunsztjaival. Vadul össze-visszaugrálunk az időben, ami olyan “kócos, fésületlen, fiatalos” hatást kelt, rángatjuk a kézikamerát, mintha történne valami, azonban néha egy üvegfal mögül vesszük a jelenetet, mintha el szeretnénk idegeníteni a nézőt ettől a prolisztoritól, máskor meg bemászunk szinte Michelle és Ryan közé, bele a szendvicsbe. Erre máshol azt mondják, hogy kevéssé volt átgondolt a film vizualitása… Laza zenét tolunk a klipesre vágott képek alá (Grizzly Bear, tényleg izgi) a végére meg jól jön egy tűzijáték, ami azt az érzést kelti, mintha a dráma csúcspontot érne el, holott csak elfelejtett szólni a másodasszisztens a szomszédnak, hogy várjon egy picit a szülinapi pufogtatás elengedésével, míg befejezzük a forgatást. Nyilván tetszett ez a film a Sundance-en, mert olyan odavaló, laza és szabad, és bírják a hipszterek is a művészmozikban, mert Gosling fején olyan trendin csúszik hátra a kapucni, és tagadhatatlanul van valamilyen erős “nemzedéki” feelingje a filmnek – én azonban ebből már kinőttem, túl vagyok jónéhány szakításon, ennél csúnyábbon is, valamint láttam már egy csomó filmet a témában, párkapcsolatokról, kudarcokról, Bergmantól Truffaut-ig, Tarr Bélától Munduczóig, szóval, hagyjuk egymást. A Túl a fenyvesen, Cianfrance második filmje sem hibátlan, de ott már látszik valami mondanivaló, és látszik, hogy rendezője képes saját magából is tanulni, tehát van remény. Asanisimasa: 5/10