Alapvetően ellene vagyok mindenféle remake-nek, ugyanis a legtöbb esetben ezeknek az újrázásoknak az égadta világon nincsen semmilyen művészi indoka, semmi másról nem szólnak, csak a közönség – méghozzá a lusta, szájtáti közönség –  kiszolgálásáról. Kivételek nyilván vannak. Rábukkanhatunk alkalomadtán egy elfeledett egzotikus remekműre, mely sztorijában, hangvételében hordoz valamilyen releváns jelentésréteget, amely szól a mának is, azonban a kép minősége, az idejétmúlt játékstílus, vagy a kevesek által beszélt nyelv indokolhat egy jó minőségű újra-feldolgozást. Adaptálhatunk is klasszikus filmeket, hogy az eredetitől eltérő, más megközelítésből, új  hangsúlyokkal dolgozzuk fel a régi darabot. Egy relatíve friss, hazájában sikeres film remakelését azonban nem magyarázza semmi sem, csakis a cinikus nyerészkedés. De mondom, vannak jó remake-ek, én magam is szerettem pl. Soderbergh Solarisát vagy Crowe Vanília égboltját. Abszolúte átmegy a szűrőn ebből a szempontból David Gordon Green Prince Avalanche – Texas hercege című filmje is, mely az izlandi Hafsteinn Gunnar Sigurðsson 2011-es Á annan veg című filmjének amerikai, és igen-igen független variációja. Az eredeti művet talán nem is látták sokkal többen, mint Greenen kívül néhány izlandi filmbuzi, így akár eredeti műként is értelmezhetjük, de mivel Sigurðsson forgatókönyvíróként részt vett ebben a filmben is, és a főcímben is fel van tüntetve az eredet, maradjunk hát a remake definíciójánál.

Mivel az izlandi filmet nem láttam, és arra sem találtam különösebb információt, hogy miről szól konkrétan, nem tudom megmondani, mennyiben változott az amerikai remake cselekménye, de látva az izlandi plakátot, valószínűleg nem sokban. A Prince Avalanche – Texas hercege cselekménye mindenesetre egy amerikai, közelebbről texasi természeti eseményhez kötődik szorosan: 1987-ben óriási erdőtűz pusztított az államban, melynek következtében hatalmas területen égtek ki az erdők és sok ember vált fedél nélkülivé, vagy vesztette el megélhetését. Az így megteremtődött, lepusztult, kietlen, világvége utáni környezetben két embert követünk végig útjukon, akik az erdőn keresztül húzódó betonútra festik fel a kötelező terelővonalat, illetve látják el az utat különféle közlekedési bizbaszokkal, fényvisszaverő karókkal, effélékkel. A bajuszos Alvin (Paul Rudd) az idősebb, megfontoltabb, míg Lance (Emile Hirsch) a hebrencs. Alvin Lance húgával jár. A film gyakorlatilag arról szól, hogy mennek fura járgányukon az erdei úton, teszik a dolgukat és pofáznak (vagy éppen hallgatnak nagyokat). Közben azonban szavaik, tetteik (és egyéb más, nehezen körülírható események) által ismerjük meg kettejük barátságát, az erdő embereinek sajátos, városi szemszögből nézve, olykor kifejezetten bizarr életét (vagy az élet szépségét, trallalala). Olyan ez a film, mintha Tarantino rendezne egy kétszereplős roadmovie-t: egy percig sem unalmas, sőt, kifejezetten szórakoztató a két balfék által előadott permanens locsogás, egymás szívatása és a többi frenetikus hatású pótcselekvés. A filmben rejlő mélyebb üzenet sincs a szánkba rágva, az belül, az agyunkban születik meg – nem véletlenül kapta meg Green a nem éppen igénytelenségéről ismert Berlini Filmfesztivál legjobb rendezőnek járó maciját 2013-ban. A sajátos humorú, okos roadmovie adekvát zenei környezetét a szintén texasi Explosions in the Sky játssza. Asanisimasa: 8/10