Tétova lelkek (Gummo, 1997) – Beavis és Butthead élőben, tévé nélkül. Akasztott, megkínzott és vízbe fojtott macskák, death metál, sátánizmus Harmony Korine ma már szűk körben bár, de kultikus filmjében. A film reszelős homevideók és más mozgóképes “hulladékok” segítségével, szabad dramatizálásban, kíméletlen naturalizmussal, ám mégis valahol költőien mutatja be az amerikai társadalom nagy részének mindennapi kertvárosi életet: hogyan élnek halottan emberek millió szeretethiányosan, értelmes célok, vágyak nélkül, igénytelenül, önpusztító unalomban. 8/10

Final Cut – Hölgyeim és Uraim! (2012) – Megmondom ősszintén, tartottam ettől a filmtől, mert nem tudtam elképzelni, hogyan lehet néhány száz film valamiféle elgondolás szerint kiválogatott néhány másodperces jeleneteiből épkézláb filmet csinálni… Az emberek persze (általában) lelkesedtek, de hát az emberek ilyenek. Pálfinak nem is sikerült épkézláb filmet összeraknia, de ami összeállt, az mégis az utóbbi évek egyik legszórakoztatóbb magyar gyártású mozija. Az elején még játszottuk, hogy hány filmet ismerünk fel, de aztán elült a lelkesedés, lezsibbadt az agy és maradt a többé-kevésbé szabad asszociációs játék a filmidézet-tűzijáték kapcsán. Nagy ziccerek maradtak ki, néhány film/színész érdemtelenül sokat, míg más érdemesek alig szerepeltek, de akadtak hangos röhögésre ingerlő snittek is, szép számmal. Jó móka volt, jó vicc a film valódi szerelmeseinek – megnéznék egy ilyet élő előadásban. 7/10

Öregfiúk (Oldboys, 2009) – Nagyon pozitív dán feelgood mozi egy benzinkúton felejtett öregfiú-focicsapat kapusáról, egy benzinkútrablóról és egy csinos szőke csajról. Élni jó (Dániában vagy Svédországban), a dánok a fasza csávók, a svédek meg suttyók, sag schon, roadmovie, sörök. 8/10

Amerikai história X (American History X, 1998) – Tony Kaye kultikus, de ma már eléggé féloldalasnak tűnő filmje elsősorban a liberális/demokrata közönség számára lehet fontos segédanyag. Ijesztő pontossággal mutatja be a neonáci skinhead szubkultúrát, annak amerikai vadhajtásait, jellegzetes karaktereit, társadalmi hátterét, motivációit és mindennapjait, azonban a filmbeli testvérpár jellemváltozásai már igencsak elnagyoltak, mondhatni, idealizáltak. A nagyobb srác (Edward Norton) esetében még csak-csak áll a dolog, de a kisebbik (Edward Furlong) kvázi bemondásra történő megjavulása több mint hihetetlen. Túl nagy és túl mélyen gyökerezik ez a téma, hogy egy mozifilmben tisztességesen fel lehessen dolgozni, ez egy jó, de közel nem jeles kísérlet volt erre. 7/10

Szegény tehén (Poor Cow, 1967) – Valójában inkább “buta libáról” beszélhetünk e cím kapcsán, mely Ken (itt még Kenneth) Loach bemutatkozó filmje, ami azért már magán viseli az angol mesterre jellemző társadalomkritikai szemlélet jellegzetességeit: realista környezetábrázolás, pontos, hiteles karakterek, motivációk, sorsok – olykor kifejezetten dokumentumfilmes látásmód. A címszereplő egy fiatal lány, aki egyik rossz döntést hozza a másik után, folyamatosan hajszolva a boldogságot, ami egyre messzebb kerül tőle. De kordokumentumként is működik, ha kíváncsiak vagyunk arra, hol született meg a beatzene… 8/10

Az alvilág professzora (1969) – Ma már szinte csak kordokumentumként nézhető film Szemes Mihály “krimije”, mintegy bizonyság arra, hogy egyáltalán nem ujjpattintás a zsánerfilm – hanem szakma. Dilettáns munka. Elképesztő szereposztás, de nem lehet nem észrevenni, hogy a színészkirály Latinovitsnál nagyobb ripacsot nem hordott hátán a filmvászon. 2/10

Olga nyara (Olgas Sommer, 2002) – Egy “sweet little sixteen” némi bűbájnak köszönhetően egy éppen szakítás után lévő, negyvenes képregényrajzolóval esik szerelembe és megy világgá, Tangerbe. Bájos, romantikus roadmovie. 7/10

Nyom nélkül (1982) – A tökéletes bűntény misztériuma a kora nyolcvanas évek Magyarországán. Hiába a zseniális ötlet, hiába a modern bűnüldözés (profilalkotás, számítógépes társadalomelemzés!), a zsigeri, emberi irigységgel semmi nem veszi fel a versenyt. Fábry Péter filmjének sajnos úgy van vége, mint a botnak – de ettől függetlenül korszakos mű, Cseh Tamással a főszerepben. 7/10

A kenguru (1975) – Én most úgy gondolom, ez a film a magyar “Zabriskie Point“: egy meglehetősen alulértékelt nemzedéki remekmű, egy furcsa, torz, de találó pillanatkép a hetvenes évek közepének fiatalságáról, abszolút pontos zenékkel, gondolatokkal, érzésekkel. Rejtett “forradalom” a filmben a híres/hírhedt balatonboglári Kápolnatárlatok többszöri említése. 8/10

Egy nő arcképe (The Portrait of a Lady, 1996) – Henry James regényének Jane Campion általi hosszas (142 perc – nincs ennyi a történetben) adaptációja, melyben Nicole Kidman alakítja a viktoriánus kor merev erkölcseit áthágó nőt, aki egy előkelő kérő házassági ajánlatát utasítja vissza, vállalva ennek beláthatatlan következményeit. Túl sok szenvedés, mely már szenvelgés (mindenki szomorú, tán csak a John Malkovich szokásos pojácája nem), túl sok szépség, mely már sokszor szépelgés – de néhány igazán remek jelenet is. 6/10

Good bye, Lenin! (2002) – Bezzeg, a németek megcsinálták! Szembenéztek, leszámoltak, elmorzsoltak néhány könnycseppet, de lezárták és előre mennek, a jövőbe (lásd pl. a mai, színes német labdarúgó válogatottat, vagy a szivárványszínű formaruhát a Téli Olimpián, mellyel a homofób Putyinnak szóltak be karakán módon). Nem “nagy” film ez a német rendszerváltásról és országegyesítésről, de tiszta, egyenes és emberi. 8/10

Nem vagyunk mi angyalok (We’re No Angels, 1989) – Régen láttam már ezt a filmet, és úgy rémlett, tetszett, ám ma döbbenten bámultam, hogy vajon mi vitte rá Robert de Nirót és Sean Pennt erre a penetráns módon ótvar ripacskodásra?! Persze, könnyű Katát táncba vinni, no, de ennyire? Híjja. Egy félmosoly nem sok, annyi sem volt… 1/10

Kés, villa, olló (Running with Scissors, 2006) – Augusten Burroughs önéletrajzi regényének közepesen érdekes filmváltozata, sok sztárral. Furcsa hangulatú, valójában komoly dolgokról szóló történet, sajátos humorral, azonban a filmverzió többször lendületét veszti. 5/10

A vad bolygó (La Planète sauvage/Fantastic Planet, 1973) – A ma már legendás Az idő urai című scifi-rajzfilmet is jegyző René Laloux majd’ 10 évvel korábbi filmje ugyanúgy Stefan Wul regényén alapszik. Laloux-nak nem erénye a történetmesélés (mondhatni: bugyuta a sztori), azonban látomása van a dologról. Meghökkentő, álomszerű, néha idilli, néha nyugtalanító szürreális világot rajzol, olyan zenei környezettel, melyből a kétezres évek downtempóban utazó (pl. Kruder&Dorfmeister) formációi is sokat merítettek. Ma már inkább érdekes élmény. 7/10

Butch Cassidy és a Sundance kölyök (Butch Cassidy and the Sundance Kid, 1969) – Elbűvölő, szabálytalan, rendhagyó remekmű. Van “húzása”, lehet is rá alapozni egy évtizedekkel későbbi független filmfesztivált. Pedig valójában nincs is benne semmi különös… csak két imádni való pofa, néhány utánozhatatlan jelenet, Raindrops… 10/10