Nem vagyok egy megveszekedett metálarc, hülyén is néznék ki Metallicás pólóban és szöges műbőrdzsekiben. Ezt a filmet is csak Antal Nimród miatt néztem meg, mivel ő rendezte. A Metallicával úgy vagyok, hogy most volt először olyan alkalom, hogy meghallgattam tőlük egymás után kettőnél több számot, nincs hozzájuk semmilyen viszonyom, nem vagyok a konkurens bandának rajongója, nem utálom őket, maga a műfaj nem hoz lázba, erről van szó röviden. Rockzenei koncertfilmeket sem szoktam nézni, ez ügyben még le vagyok maradva Az utolsó valcer és a Woodstock-féle daraboknál, úgyhogy…

A Metallica: Through the Never ennek ellenére tetszett. A zene jól szólt, Lars Ulrich dupla lábdobja és Robert Trujjilo szubszonikus basszusa barátságosan sorozta a gyomromat, Kirk Hammett és James Hetfield tekert, mint a gép – nekem ebből ennyi, egy óra 29 percen át pont elég. Még ismertem is két számot, a Nothing else matterst és a Enter Sandmant (mi mást), és külön öröm, hogy a csúcspont pont az utóbbi alatt következett be, mintegy kataklizmaszerűen. Nimród szerencsére nem elégedett meg azzal, hogy rábízza a dolog oroszlánrészét remek operatőrére, Pados Gyulára, hogy vegyen fel egy koncertet, oszt’ majd abból összevágunk valamit, hanem kerített köréje egy, azt kell mondanom, illően ködös kerettörténetet is, ami első ilyen élményemet idézte meg: a Led Zeppelin Dal ugyanaz marad című filmjét, amit még apámmal láttam moziban. Ott Peter Clifton rendező próbálta meg viccesen szürreális kisfilmekkel illusztrálni a Zep dalait, itt Nimród kísérelt meg hasonlót. Itt a Metallica zenéjének hangulatához illőn egy sötét, durva, kaotikus világban játszódó sztoriban egy fiatal road teljesít valamiféle homályos küldetést – végül is sikerrel, mert bár karambolt szenved, megverik, felgyújtja magát, majd megint megverik, a küldeményt kézbesíti, bár akkor már a koncertnek régen vége. Vagy mi. Ő lemaradt, de túlélte, én nem maradtam le és még élek. Tök jó. Asanisimasa: 6/10