Kíváncsi voltam, vajon Stephen Frears (pl. A királynő, Philomena) mit tud hozzátenni Muhammad Ali legendájához, amit azok, akik e nevet legalább egy picit ismerik, ne tudnának… Nos, semmit, hiszen a kissé hosszú című Muhammad Ali a Legfelsőbb Bíróság ellen nem Aliról, minden idők legnagyobb nehézsúlyú profiboksz-bajnokáról szól, hanem az amerikai jogrendszer legfelsőbb szintű döntéshozási és jogtechnikai mechanizmusairól, az amerikai jogrend sajátosságai, valamint Ali híres katonai behívó-megtagadási ügye feletti moralizálásról; maga Ali csupán archív bejátszásokon van jelen. A történet hősei a Legfelsőbb bíróság agg, ámde bölcs tagjai, valamint azok fiatal és meglehetősen idealista, jogvégzett segédei, akik mintegy átszűrik magukon, liberális és konzervatív, hazafias és pacifista, de minden tekintetben törvénytisztelő meggyőződésükön Ali lelkiismereti okokból meghozott, nagyhatású döntését.

Gondolhatnánk, hogy aham, egy újabb tárgyalótermi dráma, de még erről sincs szó. A film inkább valamiféle jogi esszéfilm, mert -a természetesen kissé katartikusra hegyezett- végkifejletig csupán néhányszor kukkantunk bele az ítélkezés színterére, a film legnagyobb része a bíróság irodáiban, bőrpamlagokon dohányozva, íróasztalokon tornyosodó papírhalmok közepette zajlik le. Értelemszerűen nem egy akciódús film ez, ellenben, ha nem is tudományos mélységekben, de a laikus elmélkedés szintjén rengeteg megfontolandó problémát vet fel, melyeken akár mi, 2014-ben élő magyarok is elmélázhatunk. Iszlám, háború és háborúellenesség, rasszizmus és szegregáció, a vitakultúra, mint olyan, érvek és ellenérvek, a valódi felelősséggel bíró törvénykezés és az értelmes véleményalkotás mind-mind olyan témakör, melyben irtó nagy homály tapasztalható ma Magyarországon, és jó látni, ahogy Amerikában is hogy megküzdöttek vele – 1970-ben. Persze, ha ezek hidegen hagynak, akkor tényleg nincs más választásunk, mint könnybe lábadt szemmel lengetni a nemzeti trikolórt és hazudni magunknak hamis történelmet, megtapsolni a magyar labdarúgás újabb katasztrofális vereségét, felrúgni néhány cigányt, leköpni a buzikat és megcsókolni Orbán Viktor fenekét…

Vagy választani inkább valami fingós-röhögős amcsi vígjátékot. Frears ellenben komoly, gondolkodó emberekre számít filmjével, melyhez a gyártó HBO nem fukarkodott neves színészeket szerződtetni. A tekintetes bíróság hitelét olyan színészek fajsúlyos játéka adja meg, mint Christopher Plummer, Danny Glover, Frank Langella vagy a neves rendezőként ismert Barry Levinson. Hibátlanul mossa egybe a korabeli dokumentumfelvételeket a megrendezett jelenetekkel, és ebből az aktaszagú semmi történetből is magabiztos szakmai tudással kerekít -elsősorban intellektuálisan- izgalmas tévéfilmet. Kicsit frivolan fogalmazva, tényleg arról van szó, hogy a telefonkönyvet filmesítette meg, de ahogy csinálja, az érvényes. Ha azért jogi doktorátushoz kevés is, de legalább jó kis ‘bezzegezésre’, a miheztartás végett, hiszen túl szar világ ez, amit élünk, ahhoz képest, amit látunk a filmen… Asanisimasa: 7/10