A Red Road című angol-dán dráma, melyet néhány angolszász kritikus minden idők legjobb 25 brit filmje közé sorol, tulajdonképpen a Lars von Trier és Thomas Vinterberg által jegyzett Dogma’95 mozgalom amolyan utóvédjének tekinthető, hiszen annak sok stiláris kötelmének felhasználásával, valamint szintén egy bizonyos “buli” eredményeképpen jött létre. Az Advance Partyként emlegetett projekt lényege az, hogy Andres Thomas Jensen és Lone Scherfig forgatókönyvírók, Gillian Berrie producer részvételével összeállítottak egy karakterlistát, melyből aztán három fiatal rendezőnek kell megalkotnia első filmjét, úgy, hogy ezen karakterek háttértörténetét, egymás közti viszonyukat, konfliktusaikat, illetve, magának a film sztoriját szabadon maguk alkothatják meg. A Red Road, Andrea Arnold filmje ennek a projektnek az első darabja (a második Morag McKinnon 2010-es Donkeys című filmje, míg a harmadik a dán Mikkel Nørgaardé lett volna, ő azonban helyette megcsinálta az általam is látott Nyomtalanult – így a projekt egyelőre befejezetlenül áll a parkolópályán).

Ennyi előzetes ismeret alapján nyilván látjuk, hogy ezúttal sem lehet szó holmi napfényes tinglitangliról, és ez így is van. A címbeli utca a szürke, ködös Glasgow egyik utcája, melyen Jackie (Kate Dickie), a Város Szeme elnevezésű biztonsági kamera-szolgálat operátora egy olyan alakot (Clyde – Tony Curran) vesz észre egy eseménytelennek ígérkező szolgálat alatt, akivel soha, semmilyen körülmények között nem szeretne találkozni még egyszer az életben. A miértekről szól a történet, valamint arról, ahogyan Jackie, a maga sajátos eszközeivel megpróbálja elérni, hogy Clyde visszakerüljön oda, ahonnan előbújt – el Jackie mindent látó szemei elől.

A szürke Glasgow még szürkébb lakótelepi külvárosa szinte igényli a dán Dogma ma már sematikusnak, klisészerűnek tűnő eszközeit, melyek e filmben mégis szépen működnek. A kézikamera “kaszálása” nem zavaró, a természetes fények használata (illetve olykor azok hiánya) pontosan érzékelhető és átélhető atmoszférát teremt Jackie egyszemélyes bosszúhadjáratához, egyben hitelesíti a film társadalom- és környezetrajzát is. A színészek spontán természetessége, az explicit szexjelenetek kendőzetlen naturalizmusa szintén a dogmatikus hatásokhoz sorolandók. Arnold sztorija balladaian sűrű, komor és tele van a szereplők külön személyes tragédiáival is, ennek ellenére, legalábbis esztétikai értelemben a lezárása katartikus. Érdekes dramaturgiai effektus az ezerszemű biztonsági kamerarendszer használata fontos, sőt, alapvető cselekményszervező elemként – ez azonban ahogyan a cselekmény felütésénél dominál, úgy felejtődik el (vagy marad kihasználatlanul) a végére. A Red Road ettől függetlenül egy igen komoly, erős film. Asanisimasa: 8/10