Nem leszek népszerű azzal, amikor azt mondom, hogy Zomborácz Virág első játékfilmje, az Utóélet egyáltalában nem emelkedik ki olyan magasra a 2000 utáni magyar film masszájából, mint azt a néhol hisztérikusan hozsannázó sajtó sejteti. Egy tehetséges alkotó pontosan annyira ügyes, szép reményekre okot adó rendezői debütálása, mint amilyenek a ma már bőven középkorúnak tekinthető Török Feri, Kocsis Ági, Mundruczó Kornél, Dyga Zsombor, Miklauzic Bence vagy Pálfi György, a náluk picivel fiatalabb Gigor Attila, Mátyássy Áron bemutatkozó filmjei voltak. Jön egy új generáció, ez tök jó, mint ahogy az is örvendetes, hogy most újra van alkalmuk és lehetőségük filmet készíteni (a jelen körülményeket vállalni tudó) magyar filmeseknek – még akkor is, ha ez az inkább fingós-böfögős vígjátékokat, rózsaszínű, romantikus lónyálakat és csilivili látványmozikat néző közönséget jobbára hidegen hagyja. (Csak példaként mondom, hogy míg a maga nemében -meglepetésre- szerintem szintén vállalható Coming Out több mint 22 ezer nézőt érdekelt az első héten, addig a nemzetközi sikerrel, valamint példátlannak tűnő sajtómarketinggel megtámogatott, összehasonlíthatatlanul szellemesebb, komplexebb és egyedibb Utóélet csupán 6434-et, Tarr Béla végletekig kifinomult esztétikát képviselő, ám viselhetetlen súlyú hattyúdalának, A torinói lónak kiábrándító 963 nézőjéről nem is szólva…) A közönséget persze, nem lehet lecserélni, mint ahogy a parlamenti választások alkalmával a népet se, nem lehet őket korbáccsal moziba hajtani, így csak az a néhány ezer élesszemű, felelősen gondolkodni, a látottakat értelmezni, társadalmi, politikai vagy kulturális kontextusba helyezni képes művelt magyar tudja csak, mi értelme annak, hogy egyáltalán létezik még a magyar film, és hogy készülnek ilyen magyar filmek is, mint ez az Utóélet, példának okáért.

Mondják, régen röhögtek annyit magyar filmen, mint ezen, ami egyrészt a feledékenység jele, másrészt viszont azért pontosan jelzi Zomborácz Virág sajátos látásmódját, ha tudjuk a film tulajdonképpen arról szól, hogy egy autoriter, zsarnok apja által egész életében lenyomott neurotikus fiúból hogyan válik ép és egészséges férfivé. Mózest, a filmbeli fiút (Kristóf Márton) időközben elhalálozott apja szelleme úgy vezeti végig útján, mint ama bizonyos Hamlet nevű dán királyfit az ő apja szelleme, csak éppen ellentétes irányba. Az apa (Gálffi László) evangélikus lelkész egy távoli baranyai faluban, aki erős kézzel, hite megingathatatlan konzervativizmusával vezeti gyülekezetét, benne családját, fogadott lányát és fiát, akit szintén lelkészi pályára szán – ám Mózes éppen a diplomaosztó ünnepségen összeomlik, minden következtében pszichiátriára kerül. A történet ott kezdődik, hogy Mózes kijön a kórházból, és minden folytatódik ott, ahol előtte abbamaradt – azonban az apa egy tragikus hirtelenséggel beütött szívroham következtében meghal. A Jóisten azonban igazságot szolgáltat, és nem engedi a lelkészt addig a mennyországba, míg az jóvá nem teszi földi életében tett hibáit és fiát erőben, egészségben hagyja a helyére lépni.

Ez az isteni jóvátétel a filmben úgy jelenik meg, hogy az apa szelleme szegény Mózest kísérti, a cikis helyzetekben -melyek akadna bőven- tanácsokkal látja el, és a tőle telhető mértékben védi is a gonosz külvilág veszélyeitől, ami persze Zomborácz Virág sajátos humorával elmesélve tobzódik a furcsa, groteszk, olykor kifejezetten bizarr, morbid poénokban kicsúcsosodó szituációkban. Mózest azonban kemény fából faragták (mint az apját), és kitartóan halad az útján, melyet egy drogos múlttal rendelkező parókiai asszisztens (a hitelesen játszó Petrik Andrea), egy vérengző pitbull, lakodalmas rockra száguldozó, morcos, ám szótlan polgárőrök, gyanúsan világi esperes (a képlékeny, nyúlós és ragadós Gyabronka József), okkult mágiában, autószerelésben és természetgyógyászatban egyaránt jártas helyi szaki (a furfangosan hétköznapi, delejes erejű Anger Zsolt), valamint a család, a minden porcikájában élveteg nagynéni (a nagy ívekkel elrajzolt Csákányi Eszter), a mélyen, igaz módon hívő, mosolytalan szeretettel teli anya (? Kinczli Krisztina), a roma származása miatt társai által rendszeresen megalázott Ramóna, a fogadott lány (Hang Lili Rozina), valamint az a lány a táncházból.

A filmet Pohárnok Gergely fényképezte, aki nagyszerűen -kissé skandináv módra- komponál, de már több film óta úgy tűnik nekem, hogy mintha félne a mélységélességtől… Találó, de anakronizmusa miatt kellően zavarba is hozó -tehát izgalmas- a film kísérőzenéje. Virág üdén, fiatalos ritmusban mesél, néha ugyan mintha túl gyorsan átsiklana fontos részleteken, de alapvetően a sztori a maga sajátos vonásaival, fura humorával együtt egy teljes egész, pont annyira banális és közhelyszerű, mint amennyire örökérvényű és klasszikus mondanivalóval (melybe semmi szín alatt nem köthet bele a pénzt büdzsét biztosító felsőbb hatalom). A Mózest alakító Kristóf Márton szerintem lelki, pszichológiai értelemben pontosan hozza a karaktert, tetszik, hogy nem tűnik iskolázott színésznek, mint ahogy nem is az (jelenleg elsősorban zenével és intermediális képzőművészettel foglalkozik). Gálffi viszont pontos, mint egy szabályos gömb, az összes létező sarkaival. Súlya, kisugárzása van jelenlétének. Erős, karcos Petrik Andrea is, Anger pedig életveszélyes(en jó), főleg, amikor kombinált fogóval fogja tusolás közben a zuhanyrózsát, amely egyszerre ráz és ömlik belőle a víz. Gyabronka is játszi könnyedséggel hozza a tőle elvárt súlyosan undorító figurát, Csákányi viszont már nekem picit sok volt. Kiemelném még a történet helyszínéül szolgáló különös tájat, falut, lakásbelsőket, művelődési házat és a többi no-budget látványelemet, amiért méltán dicsérik külföldön is Takács Lilla látványtervezőt. Gratulálok a filmhez, jó volt. Asanisimasa: 8/10