Érdekes, sőt, kifejezetten izgalmas kötéltáncot jár az ausztrál film egyik legújabb üdvöskéje, a John Doe: Az önbíráskodó, ugyanis innen nézve olyan manipulatív, mint az összes szélbalos és -jobbos, valamint közepes hírportál, plusz az összes kereskedelmi televízió valaha bemutatott összes “reality”-showja, onnan nézve viszont merész kanyarokkal vezeti végig a nézőt az etika és erkölcs kanyargós ösvényein a meghozandó válaszig, melyet ugyan nem rág bele a szájába, de azért sugallja azt. Adott egy pasas, aki sorozatgyilkos. Sorozatban öl olyan bűnözőket, akik az ausztrál, de igazából tök mindegy, melyik) igazságszolgáltatás bürokráciájának hiányosságait kihasználva megússzák a jogos(nak tűnő) büntetésüket, melyet amúgy különösen erőszakos bűncselekmények elkövetéséért (szexuális erőszak, pedofília, stb.) kellett volna megkapniuk. Egy amolyan Dexter-fazonról van szó (emlékeztet is az ismert sorozat-karakterre a John Doe-t alakító Jamie Bamber fizimiskája). A rendőrség látványosan vonakodik, teszetoszáskodik elfogása érdekében – naná, hiszen végül is John az ő dolgukat végzi el. Sokan rajonganak személyiségéért, tetteiért, szinte Megváltónak hiszik, aki megszabadítja a világot az emberben élő Gonosz bűneiétől. Mások viszont elítélik az önbíráskodást, hiszen azzal alapvető demokratikus normákat szeg meg, a keresztényi “ki kardot fog, kard által vész”, valamint a “csakis Isten ítélhet” elven felül.

Kelly Dollen rendezőt szemmel láthatóan (hiszen a címben is jelzi) az önbíráskodás igen komoly, igen aktuális és igen nagy tömegekben indulatokat kiváltó, etikai jellegű problematikája izgatja, hiszen készíthetett volna John Doe-ról egy olyan feelinges portréfilmet is, mint amilyet Bronsonról forgatott a dán Nicolas Winding Refn, lehetett volna Doe történetéből egy szimpla, vérzivataros, békategóriás gore, vagy akár egy neszezős, nyikorgós, csepegős thriller – lett azonban belőle egy fikciós elemekkel átszőtt ál-dokumentumfilm, melyben különféle műfaji szabályszerűségek nyűgje nélkül, ám tűpontos dramaturgiával tudja bejárni ezt a John Doe személyisége és tettei körül kialakult etikai labirintust. Ehhez persze, az is kell, hogy Dollen behatóan ismerje a bulvármédia hatásmechanizmusait, a nyugati típusú oknyomozó riporterek munkamódszereit és egyáltalán, igen bátornak kell lennie.

De nincs hiba, mert Dollen bátran provokálja a nézőt, mondhatni, az orránál fogva vezeti a nézőt, vért mutat neki, felháborítja, cukkolja, aztán még meg is magyarázza neki, hogy milyen jól látja a dolgokat… és a végén egyetlen határozott rántással kihúzza alóla az egész nyüves, testnedvektől és vértől tocsogó szőnyeget, amire addig szép alapos munkával felültette. Feltéve, ha mentünk vele és nem szakadtunk ki a “rendezői felügyelet” alól, mert akkor elvesztettük a fonalat és már mi is ott bégetünk valamelyik tömegben, tapsra, megmondókra, önjelölt Messiásokra és önbíráskodókra várva, ahelyett, hogy saját magunkban tennénk végre rendet… Ez az erős, hatásos, gondolatébresztő film segítséget ad ehhez. Asanisimasa: 8/10