Season 1. (2016) – Tényleg furcsa dolog, hogy szinte kizárólag kizárólag agyonhasznált panelekből, de mégis milyen jól sikerült összerakni ezt a horror-scifi sorozatot. A The Duffer Brothers, valamit Shawn Levy által kreált nyolcrészes széria -első évada- minden eleme ismerős  lehet Spielberg ET-jéből, a Harmadik típusú találkozásokból, vagy éppen Robert Zemeckis, George Lucas, John Carpenter hetvenes-nyolcvanas évek fordulóján készült filmjeinek motívumaiból, valamint Stephen King paranormális tárgyú regényeiből, illetve azok filmes adaptációiból. A cselekmény, annak minden fordulata, minden karaktere olyan közhely, hogy szinte felröhögünk, amikor megjelennek, mégis úgy simulnak egymásba, mint sok-sok agyonjátszott és agyonszeretgetett kicsi legó. Látszik, hogy az alkotók ebben az univerzumban nőttek fel, szinte zsigereikben mozognak annak építőelemei, és azokat készségszinten tudják használni is. Titkos laboratórium valahol az isten háta mögött. Egy indianai kisvárosban gyerekek tűnnek el, ám a keménytökű helyi seriff, valamint az eltűnt gyerekek vagány haverjai, még vagányabb bátyója és a legvagányabb anyuka egy telekinetikus képességű furcsa lány segítségével küzd meg a gyanús tudósokkal, a fekete autós fekete ruhás emberekkel és a “túlsó sötét oldal” rémségeivel.

Season 2. (2017) – Én 1983-ban érettségiztem, úgyhogy nagyjából a legidősebb negyedében vagyok annak a generációnak, amelyik maradéktalanul tudja élvezni a Duffer-tesók scifi-horror sorozatának második évadát. Mivel az első évadhoz képest szinte semmi nem változik a cselekmény továbbgördülésén kívül. Azonban azok a zenék, tárgyak, filmek, ruhák a mi tinédzserkorunkban voltak menők, azokat mi szívtuk magunkba zsigerileg: az utánunk következőknek ezek már a bratyók, sőt, lassan a taták ósdi hülyeségei, az előttünk lévőknek meg nyilván dedós idiótaságok. Ha viszont valamilyen okból ezek a dolgok mégis tetszenének nekik, ezek mindenképpen csak tanult, és nem átélt dolgok, ami azért szubjektív szempontból tök más. Így 40-en, sőt 50-en túl a nosztalgiafaktor azért már elég durván ott sunyít minden egyes józannak és objektívnek hitt észlelésünk, ítéletünk mögött. Hogy a sorozat sztorijáról is mondjak valamit, ebben is alapvetően azok a szálak tetszenek, melyek ezekhez a generációs popkulturális cuccokhoz kapcsolódnak, illetve, amelyek a szereplők egymáshoz való viszonyait tárgyalják. A föld alatt bujkáló szörny cselekményszála számomra már a gagyi katgóriája, de a titkos labor, ami pont úgy néz ki, mint hajdanán a Bécsi úton az a Radelkis nevű ki-tudja-mi, az oké, oké Will parája is, a paramatyizás, telekinézis, mittudomén, de pont egy ilyen szörny? Lehetne bármi más. De szórakoztató kis cucc ez, simán lecsúszik egyben az egész egy vasárnap délután/este, gond nélkül.

Season 3. (2019) – Bármennyire is egyre gagyibb a cselekmény, ez a dimenzión túli, elpusztíthatatlan, véres trutymó, no, és a ruszkik, naná, egész egyszerűen átsüt erről az egészről, hogy az alkotók imádják csinálni. És gyakorlatilag ebben az esetben ennyi elég is, hiszen ezek a csávók tehetséges filmesek. Az általuk reprpodukált univerzum határai amúgy nyilvánvalóan szűkösek, a nyugati popkultúra talán egy évtizednyi termésében merítene mindössze, ellenben ezt a világot olyan aprólékes részletességgel, olyan hihetetlen odafigyeléssel teremtik meg, hogy az mindenképpen lenyűgöző. Abban a tipikus amerikai kertvárosban vagyunk, ahol az amerikai filmek 4/5-e játszódik, épp most mutatták be a Vissza a jövőbe 3-at, 14-15 évesek vagyunk. Továbbra is szinte jelenetről jelenetre filmes utalásözön, popkulturális enciklopédia és szórakoztató mese és brutálisan erős nosztalgiafaktor – már amennyiben tinédzserkorunkat a hetvenes évek végén, a nyolcvanas évek elején, közepén töltöttük (Amerikában, de akár itthon is).

Season 4. (2022) – A Covid miatti leállások miatt kicsit késett a negyedik évad. Hogy ennek, vagy valami másnak köszönhetően, de szerintem elfogyott a szufla az alkotókból (mégha két részben rendezőként egy bizonyos Nimród Antal is besegített). Helyenként már bosszantóan terjengőssé vált a korábban igen feszes ritmusban szőtt cselekmény, egyre kevesebb a humor és egyre több a hosszas, érzelmesnek szánt rinyálás. Mintha Dufferék nagyon akarnának még valamit mondani, de egész egyszerűen már nincs mit – így csak a korábbi dolgokat passzírozzák tovább. Az eddig ügyesen használt zenei körítést is hanyagolják (bár a maga korában is eléggé megosztó Kate Bush vonatkozó 40+-os számából azért sikerült újra TOP10-es slágert csinálniuk – viszont Philip Glass használata az apokaliptikus hangulatú jelenetekben minimum közhelyes), a három-négy szálra szakadt cselekményt is csak szemmel látható üggyel-bajjal sikerült egybefűzniük, egy már-már Gyűrűk ura 3.-szintű, embert próbáló két és fél órás ömlengésben. Más kérdés, hogy filmtörténelem ez a maratoni évadfinálé (én nem nézném végig még egyszer).