Maró savba mártott élű vésővel faragja ki a modern társadalmak párkapcsolatokra, a párválasztás berögzült sémáira, illetve magára, a szerelemre jellemző felfogásának “obeliszkjét” az új görög film fenegyereke, Yorgos Lanthimos széles nemzetközi összefogással készült A homár című, igen komoly díjakkal jutalmazott új filmjében. A képzavaros megfogalmazásom szándékos, ugyanis a film minden pillanatában, de teljes egészében is alkalmas arra, hogy bizonyos befogadási nehézségekkel, előítéletekkel, fixációkkal, illetve röghöz kötött gondolkodással megáldott/megvert nézők sikoltva ugorjanak ki az ablakon. Persze, aki annak idején már belefutott a Kutyafogba, az nagyjából tudja, mi vár rá.

A görög rendező első, igazi feltűnést keltő filmjében szereplő család egy autoriter vezető által vasfegyelemmel, információmegvonással és dezinformálással irányított perverz diktatúráját modellezi/szimbolizálja. Bizarr, szürreális, erős képekben és sajátos kódolású szimbólumokban fogalmazó alkotás volt ez, mely csak nyitott, gondolkodni merő, tudó és akaró, elvont fogalmaktól sem félő nézők számára volt élvezhető. Eme új filmje dettó.

Bár A homár talán picit közérthetőbb képekkel motívumokkal és jelképrendszerrel dolgozik, azért épen annyira bizarr, abszurd, mint például a Kutyafog volt, és a társadalomkritikus attitűd is ugyanaz. Csak éppen itt az emberi lét egy másik, bár igen fontos területe kerül a hajszálkeresztbe. Magányos, valamilyen okból egyedülálló, ivarképes felnőttek a történet főszereplői, akiknek ebben a disztópikus közeljövőben bekövetkező korban egy vidéki szanatóriumba kell bevonulniuk, ahol 45 napot kapnak arra, hogy párt találjanak maguknak. Még a szexuális beállítódás sem akadály, lényeg a kötelező párválasztás, ugyanis, ha valaki a megadott intervallumban nem pasizik/csajozik be, akkor állattá válik, amit aztán egy nagy vadászat keretében a párok élvezettel levadászhatnak. A 45 napos párkeresési kúra azonban -a mi szemünkkel nézve- távolról sem bulihegyek. Erősen didaktikus előadásokat néznek a páciensek arról, hogy milyen szánalmas, hovatovább, veszélyes dolog egyedül lenni, élni, enni vagy sétálni. Mindennap egy csinos hotelalkalmazott intim közelségben nemi gerjedelembe hozza a magányos beteget, ám a csúcspont előtt rendre abbahagyja az izgatást. A maszturbáció tilos, aki mégis megpróbál magán könnyíteni, annak izzó kenyérpirítóba dugják a kezét. A történet fő alakja, akit a tekintélyes pocakot növesztett Colin Farrell alakít, már évtizedek óta magányos. Ennek okát szemüvegességében látja, azonban a kúra folyamán bármire hajlandó annak érdekében, hogy társat találjon magának.

Éppen ez a “bármire hajlandóság” okozza aztán történet fordulatát, hogy aztán az természetesen ismét társadalomkritikus, majd egy újabb fordulat után, bizarr módon romantikus végkifejletben teljesedjen ki. Lanthimos új filmje tehát minden szempontból “közönségbarátabb” korábbi munkáinál, jelzi ezt a nemzetközi sztárokkal (Farrell mellett Rachel Weisz, Léa Seydoux, illetve John C. Reilly is fontos szerepekben tűnik fel) teletűzdelt szereposztás is. A történet koncepciója is átgondolt, bár a szanatóriumi rész azért jobban kidolgozottnak tűnik, mint a második, mondjuk azt, szanatóriumon kívüli szakasz. A dialógok nyelve, mely tökéletesen közvetítette a történetben elmesélt szituáció szenvtelen embertelenségét, az érzelemmentességet és rideg racionalitást. Érthető az is, főleg Örkény óta, hogy egy ilyen bizarr, lehetetlen helyzetet leginkább az abszurd eszköztárával lehet legérzékletesebben jellemezni – csak éppen talán picit elszoktunk az efféle “képes beszédtől”. Igen érdekes, igen szokatlan, de igen okos, figyelemreméltó film ez – de még mindig csak úszóknak! Asanisimasa: 7/10