Nem én leszek az első, aki azt állapítja meg a francia Vincent Lindonról, hogy kevés olyan színészt látni manapság a filmvásznakon, aki nála hitelesebben tudná adni az egyszerű, becsületes, kétkezi munkás -valljuk be, nem túl látványos, de éppen ezért színészileg igen nehéz- karakterét. Nem lehet a fazon egy egyszerű figura (lásd a linkelt interjút), de amit a filmekben nyújt, azzal mindig alapvetően járul hozzá az adott filmek hitelességéhez. Az Isten hozott -ma talán még aktuálisabb- menekült-drámájának alkoholista úszómesterének, vagy az egy évvel későbbi, meglepetésre igen romantikus Mese a szerelemről erős, kérges kezű kőművesének szerepében egyaránt ezt a karaktert hozza, és nincs ez másként a Mennyit ér egy ember? szintén igen kézzelfogható, mondhatni, “földközeli” drámájában sem. Munkájának minőségét jelzi az érte kapott cannes-i, legjobb férfi színésznek járó díj is.

Lindon ezúttal egy középkorú gépkezelőt játszik, aki munkahelye megszűntével munkanélkülivé válik, akiknek a helyzete a jóléti Franciaországban csupán egy paraszthajszállal jobb, mint a mi kis “nemzeti együttműködéssel” sújtott, szegény, árva hazánkban. A központ ajánl neki különféle továbbképző tanfolyamokat, amit a lelkiismeretes férfi el is végez, ám egy 50+-os férfinek ott sincs több esélye munkahelyet találni, mint mondjuk itt, Budapesten. Megalázó felvételi beszélgetéseken (ott persze, legalább vannak ilyenek…) szakmai tapasztalatot kérnek számon az új szakmájában, ami értelemszerűen nincs, hiszen az erre jogosító tanfolyamot az imént végezte el, s addig egy teljesen más munkakörben dolgozott. Aki ismeri ezt a szitut, az már javában bólogat, aki nem, az örüljön, míg örülhet. Thierry, a férfi azonban nyel egyet és továbblép. Új tanfolyam, új szakma, új felvételi beszélgetés és egy újabb sajnálkozó elutasítás. Végül egy hatalmas szupermarketben köt ki, mint biztonsági őr. Ezt, a számára azért igencsak alulkvalifikált munkát is tisztességesen végzi, hiszen otthona fölött a banki kölcsön “Damoklész-kardja” függ, míg súlyosan beteg, állandó gondozásra szoruló fiának a megfelelő iskoláztatása is sok pénzt emészt fel, amit felesége munkájából képtelenség finanszírozni. Rengeteg baj van.

A filmet a Mese a szerelemről is jegyző Stéphane Brizé rendezte, ám ezúttal a történetben nyoma sincs romantikának. Üt a film, mint a kurva élet. Sajnos, sok újdonsággal mi nem igazán fogunk találkozni e filmben, hiszen az itt felvetett problémákról, a kiszolgáltatott élethelyzetekről, a megaláztatásokról és más nehézségekről bármelyik magyar el tud mesélni ennyit, saját, vagy közvetlen környezetében megtörtént példákból, ha nem többet. Mégis jó, hogy ez a film elkészült, hiszen benne Thierry történetén keresztül egzakt módon kikristályosítva láthatunk egy emberi sorsot, mely úgy halad biztosan az összeomlás felé, hogy azért egész életében -a filmvégi utolsó, kétségbeesett, mélyen morális természetű, éppen ezért, abban az élethelyzetben ésszerűtlen gesztustól eltekintve- semmit nem tett meg. Sőt, mindig példamutató alázattal, lelkiismeretesen és becsületesen próbálta tenni a dolgát. A külső gazdasági körülmények, valamint a kapitalista társadalmi rend hiányosságai folytán még sincs számára kiút. Thierry erkölcsileg makulátlan, tisztességes, szorgalmas és példamutató férfi. Ebben a világban számára nincs hely. Asanisimasa: 8/10