Megkockáztatom, Abel Ferrarának mindössze annyi “látomása” volt erről a témáról, hogy meglátta valahol Willem Dafoe-t, és felkiáltott: Ez a pasi tiszta Pasolini! Ennél több ugyanis nem igazán jön le a Pier Paolo Pasolini utolsó néhány napját feldolgozó biopicből, a Pasoliniből. A tényleg igen erős fizikai hasonlóság azonban ezúttal kevésnek bizonyult. Szegény Pier Paolo ennél azért sokkal többet, de sokkal jobbat is érdemel.

Kezdjük ott, hogy Pasolini meggyilkolásának körülményei sem biztos, hogy ennyire egyértelműek, mint ahogy itt Ferrara szikáran, szenvtelenül elmeséli. Tele van az internet a különféle konteókkal, melyekből akkor is egy ennél lényegesen izgalmasabb filmet lehetett volna keríteni, ha tényleg nem kíván másra szorítkozni, mint egy híres művész meggyilkolásának tisztázására. Pasolini azonban annyira érdekes figura, élete annyira eseménydús, hogy egyszerűen blaszfémia annyival elintézni, hogy részeg, homofób fiatalok agyonverik (még ha netalán így is történt). Filmtörténeti mérföldkő a pasas, aki a reneszánsz anekdotizmust ültette át a filmbe, mint művészetbe, illetve mint nyelvbe, aki a politikai állásfoglalást is művészetként tudta tálalni. Egyben jelentős író, nyelvész, filmteoretikus, filozófus és költő is volt PPP, vitatkozó kommunistaként hívő katolikus, és ki tudja, a tudomány és művészet hány területén volt számottevő, gondolataival mindig vitákat generáló, figyelemreméltó alkotó. Mindamellett, nyíltan vállalta homoszexualitását is.

Na most, a hajdani legendás filmrendezőnek, Abel Ferrarának mindössze egy “buzigyilkosság”, valami lila, filozofikus, ám gondolati környezetéből kiragadt szöveg, néhány közhelyes olasz, polgári, családi életkép, az állandó múzsa, Ninetto Davoli szerepeltetése volt fontos, amiért egyértelműen kár volt ezt a filmet megcsinálni. Holott, látatlanul én is minden idők egyik legjobb szereposztásának gondoltam Dafoe-t, mint Pasolinit – aki viszont annyi fáradtságot sem vett, hogy legalább megtanulta volna azt a legfeljebb 20 oldalnyi szöveget olaszul, amit e filmben el kellett mondania. Ha motyogva mondja, még az esetleges rossz kiejtés nem derül ki… Ráadásul, a film “kulcsjelenetét” ékes olaszban adja elő, amiben számomra, laikusként semmi hiba nincs. Viszont a film nagy részében angolul beszél, amire az addig olaszul beszélő olasz színészek gyorsan angolra váltanak, amit viszont ők rosszul beszélnek. Egy leszart mindenkit, míg mindenki mindent meg tett azért az egyért.

Egy Pasolinire megszólalásig emlékeztető, unott, fáradt, idős anyjával élő pasast látunk, aki olykor fiatal pasikat szed fel, mígnem. De például, amikor megérkezik egy jugoszláviai forgatásról Laura Betti, a híres színésznő (Maria de Medeiros), aki éppen Jancsóval dolgozott, Pasolini arca sem rándult, amikor a butácska nő széles gesztusokkal, bután kommunistázott, holott Pasolini is járt már akkor többször a keleti blokkban, nálunk is, még Lukács Györggyel is találkozott. Ráadásul, de Medeiros kapott szép olasz szinkront, így még annyira nem világos, hogy Dafoe miért nem. De beszéljen angolul, oké. Akkor viszont sugározzon, hasson, nyúljon le a vászonról. A fizikai hasonlóság, egy olyan szemüveg, egy korhű ruhaszett, egy híres fotóról levett híres póz azonban még nem színészet. Egy-két ötlet, egy-két, amúgy ügyes stílusgyakorlat még nem film. Szóval, gyenge, üres, elbaltázott munka ez, amiért én kérek elnézést. Asanisimasa: 2/10