Egészen kis túlzással azt lehet mondani, ha a belga Dardenne-fivérek (Jean-Pierre Dardenne és Luc Dardenne) filmet készítenek, az Cannes-ban minimum Arany Pálmát ér. Nos, a Két nap, egy éjszaka csupán a jelölésig jutott ezúttal, de a jellegzetes arany pálmaág lógója már letörölhetetlenül a filmhez kapcsolódott, Dardenne-ék többi filmjéhez hasonlóan. Meglepetés nem lesz a filmben, ismét egy erős társadalmi töltetű, szociografikus drámát láthatunk, melynek témája aktuális egész Európában, de szerte a világon, így nálunk is.

Sandra, a kétgyermekes, fiatal anya súlyos depressziója miatti betegszabadságából menne vissza a munkájához, azonban mialatt beteg volt, a munkahelyén a tulajdonos szavazás elé állította a brigádot: a gazdasági válságra és az olcsó, távol-keleti konkurenciára hivatkozva szavazhattak a brigádtagok, hogy vagy az 1000 eurós bónuszt választják, heti pluszmunkáért cserébe, vagy megtartják a hozzájuk hasonlóan nehéz életet élő Sandrát, viszont akkor nincs bónusz és nincs túlmunka. A dolgozók többsége a bónuszt választotta, azonban a brigád szakszervezetise, arra hivatkozva, hogy a brigádvezető befolyásolta a szavazást, eléri, hogy újraszavazzanak Sandra sorsáról. A betegségéből és helyzetéből fakadóan még mindig labilis idegállapotú Sandra nyakába veszi a várost, és végigjárja kollégáit, hogy személyesen győzze meg őket arról, hogy ne válasszák a bónuszt, hanem szavazzanak arra, hogy maradjon a helyén.

A döntés látszólag egyszerű, hiszen a nálunk lényegesen gazdagabb Belgiumban sem dobálnak ki az emberek az ablakon ezer eurót, főleg nem a szegényebbek, másrészt viszont azért ott van az emberiesség, a társadalmi szolidaritás kérdése is, mely az itt felfeslő problematikában szép kihívást kapott. Természetesen, Dardenne-éket elsősorban ez a kérdés érdekli, az egész filmet ennek megválaszolásának szentelik. Választhattak volna, persze, férfi szereplőt is – ha ez a film nálunk készült volna, valószínűleg férfi lett volna a főszereplő, akinek első számú családfenntartóként kellett volna a hagyományos férfiszerepet erősen megkérdőjelező, megalázó, megalázkodó tortúrában részt venni, Belgiumban azért előrébb tart az emancipáció, és a nő teljes mértékben egyenjogú tagja a családnak. Így, ha egy nő elveszti a munkáját, akkor ugyanúgy borul a család, mintha a férfi vesztené él. Sandráék esetében a szociális bérlakásba való visszaköltözés réme fenyeget (ami a mi viszonyaink között, sajnálatosan, még mindig szinte ideális, tekintve, hogy olyan, hogy egy család azonnal beköltözhet egy szociális lakásba, gyakorlatilag nonszensz).

Sandra filmbeli problémája tehát egy magyar hasonló sorsot bejáró anya lehetőségeihez mérve szinte gyerekjátéknak tűnik, de legyünk empatikusak és éljük át ezt a tragédiát is, mert azért tanulságos lesz. Amúgy sem nehéz átérezni Sandra pokoljárását, mert az őt alakító Marion Cotillard magával ragadó eszköztelenséggel alakítja a nőt, az író-rendező testvérpár pedig gondosan lenyesegetve minden felesleges sallangot, világos és tiszta utat járat be vele. A film cselekménye tulajdonképpen egy érzelmi és morális belső road-movie, ahogyan Sandra sorba veszi kollégáit és szembesül a válaszok, a megtagadások és megtámogatások sokféleségével, a váratlanul kirobbanó, mély barátságtól az érzelmi elkötelezettségen át a kényszerű, de szégyellt “nem”-eken át a durva, brutális, pusztán önző elutasításig. Ezen az úton a még mindig nyugtatókon élő Sandra többszörös hendikeppel indul el, de a célba mégis sikerül eljutnia – története reális, de valahol mégis idealisztikus befejezést nyer.

Dardenne-ék természetesen mélyen moralizálnak Sandra történetén keresztül. Nem dokumentumfilmet készítenek, nem tudományos szociográfiát, pusztán egy morális példázatot tárnak a néző szeme elé, melyen -mi tagadás- kissé didaktikusan húzzák végig hősüket a pozitív, humánus, etikus, de nem feltétlenül reményteljes tanulságig. A cselekmény világos, közérthető és mindenki számára átélhető. Tudatlan cinizmussal természetesen le lehet az egészet söpörni az asztalról azzal, hogy “úgyis mindenki a bónuszt választja!” A valóság azonban ennél még akkor is cizelláltabb, ha a többség tényleg így dönt. Nem árt ezzel tisztában lenni, hiszen embernek lenni igen nehéz, ma talán minden eddiginél nehezebb – Sandra példája azonban közelebb visz minket a jó megoldáshoz. Asanisimasa: 8/10