Naná, hogy ismét egy zsidó történet a Wish I Was Here (magyar címe nincs még), melyben az író-rendező-főszereplő keresi útját, próbálja meghatározni viszonyát saját zsidóságához, egyáltalán, élni valahogyan ebben a modern világban… Nem lepődhetünk meg ezen, hiszen tudjuk jól, hogy ők az urai Hollywoodnak, sőt az egész világnak. Ezen a “közismert tényen” csak picit árnyal, hogy e filmet mégis a nagy, puccos fesztiválok között a felhajtást, pénzt, paripát tekintve fapadosnak minősülő Sundance-en mutattak be, amellett, hogy Hollywood valódi urai igen sok nációból érkeztek, s hogy a világ legbefolyásosabb hatalmasságai között találhatók zsidók száma éppen hogy fordított arányban áll a tudomány és a művészvilág zsidó származású hírességeinek számával; hogy számos zsidó, vagy zsidó származású ismerősöm, barátom, exem, szomszédom éppen olyan átlagember, mint te vagy én – sőt, néhányat közülük még tán jobban is sújt a mindennapi élet, mint másokat, például ebben a szép országban, itt…

A kérdés inkább az, hogy más náció miért nem veszi a fáradtságot (áldoz pénzt, paripát, miegymást) azért, hogy kibeszélje belső problémáit, hogy szembenézzen magával, önvizsgálatot tartson és próbálja megkeresni a számára legjobban járható utat… Mint például e filmben teszi Zach Braff, aki korábbi munkáit elnézve messze nem tartozik Hollywood császárai közé, hiszen filmográfiájának tetemes részét videojátékok szinkronszerepei teszik ki, ami azért messze nem a szakma csúcsa. A történet vélhetően saját magáról szól, hiszen a filmbeli Aidan Bloom egy 35 éves, állástalan színész, egy tinédzserkorú lánnyal, valamint egy kisiskolás fiúval, akiket anyu (Kate Hudson) tart el egyáltalán nem irigylendő adatfeldolgozói munkájából. A nagyapa hajdan neves mikrobiológus, ma hívő ortodox zsidó (Mandy Patinkin) és végstádiumú rákos, öccse pedig egy megkattanófélben lévő, anno zseniálisnak tartott programozó az élet perifériáján. Eddig a nagypapa fizette az unokák illő, hívő zsidóhoz méltó taníttatását a tekintélyes rabbik vezette jesivában, amit állapota nem enged tovább. Aidan Bloom felelős döntés előtt áll: ha azt akarja, hogy gyerekei továbbtanulhassanak, fel kell adnia színészi álmait, rá kell találnia saját zsidó identitására, valamint fel kell vállalnia végre azt a felelősségteljes életutat, amit egy családapának, egy testvérnek, egy férjnek és egy fiúgyereknek muszáj, ha zsidónak született, ha nem.

Braff ezt a szomorkás, tragikus felhangokkal bíró, amúgy származástól, kultúrától, vallásosságtól teljesen függetlenül is értelmezhető hétköznapi, mondhatni, banális történetet meséli el egyenesen, őszintén, sallangoktól mentes spontán módon. Aki a Bloom-család bármely tagja által megélt problémák bármelyikét hasonlatosnak találja a saját élet keserítő córeszhez, annak jól jöhet a dolgok megoldásának itt látható módja. Aki egy kedves, édesbús családi történetet akar, az is megkaphatja a magáét, de ne várjon senki valami nagy katarzist, óriási drámát, őrjöngést, ajtócsapkodást. Értelmes emberek próbálnak itt normális életet élni és ha gondok akadnak, akkor azt normálisan, értelmes módon kívánják azokat megoldani. A halál kérdése, a hagyományokkal, vallással való azonosulás, a modern világ kihívásaival kontrasztban, a felelősségvállalás nehézsége, az álmok kontra realitás problémájának felgöngyölítése mindenkit érint, legalábbis szerintem érinteni kell. Bloomék, vagyis Zach Braff ezeket így oldotta meg, ti/Önök hogyan?

Asanisimasa: 7/10