Downton Abbey – Season 5. (2014) – Azt hiszem, ez az a sorozat, amit alkotói (feltéve, ha őket Julian Fellowes vezeti…) bármeddig húzhatnak, engem érdekelni fog. Időutazás egy olyan korba és olyan miliőbe, amit kevéssé ismerhetek. A sztori már annyira nem is lényeges, ellenben a pompás, aprólékos műgonddal megteremtett helyszínekkel, eszközökkel, ruhákkal, valamint a különféle dialógokkal, melyekből élesen rajzolódik ki a múlt század húszas éveinek angol társadalma, a maga teljes rétegzettségében. 1924-ben járunk, szóba kerül a drót nélküli rádió okozta ribillió, de Hitler és a műncheni sörpuccs is cselekményszervező elemként jelenik meg, a zsidó származású angol főrendek “beilleszkedési nehézségeivel”, a homoszexualitás tolerálásával, esküvővel és válással egyetemben, de nincs nyugalom Bates-ék körül sem. (1-2., 3., 4. évad) 10/10

Könnyed erkölcsök (Easy Virtue, 2008) – Mondhatnám azt, hogy Downton Abbey Light, hiszen ugyanaz a kor (1920-as évek), ugyanaz a környezet (vidéki angol kastély, a deklasszálódás rémétől fenyegetett lakókkal), ugyanaz a problematika (túlélés házasság révén, illetve, a független amerikai szellem vs. ódon, brit konzervativizmus), csak éppen tempósabb, viccesebb, pikírtebb hangvételben. A kifejezetten szórakoztató film Noel Coward színdarabjából készült, egy igen jó Jessica Biellel, a mindig jó Kristin Scott Thomasszal és a visszafogottságában is domináns Colin Firth-szel. 8/10

A lovakat lelövik, ugye? (They Shoot Horses, Don’t They?, 1969) – A válságban lévő gazdaság és társadalom vesztesei azok az emberek, akik nem képesek -bármilyen okból- a végsőkig való harcra. Számukra nincs kegyelem. A klasszikus csehovi dramaturgia itt már a címben lelövi a “végső poént”, de Sidney Pollack klasszikusa nem is a slusszpoénról szól, inkább annak a lelketlen mókuskerék-hajtásnak, monkey businessnek kilátástalanságáról, melybe a modern, válságból válságba sodródó társadalom kényszeríti tagjait. Például. A cselekményszövés szigorú következetességében unikum e film ma is, a színészi játék viszont már erősen túlhaladott… 7/10

Kis nagy ember (Little Big Man, 1970) – Arthur Penn és Dustin Hoffman híres filmje mára azért már elég porosnak hat, inkább csak a nosztalgiafaktor élteti, ez azonban nem változtat a tényen, miszerint ez az egyik első jó indiános-film (nincs olyan sok, ha Gojko Mitic és Pierre Briece esztétikailag nem igazán értékelhető életművét nem számítjuk). Könyvben biztosan jobb volt, bár azt sem olvastam vagy 30 éve… 🙂 7/10

A tehén – Egy kalandos hétköznapi élet (Kráva, 1994) – Sok tekintetben Sindó Kaneto csodálatos Kopár sziget című filmjét idézi a cseh Karel Kachyna majd’ negyed századdal későbbi filmje. A paraszti, munkás élet szakadatlan kínkeserve, a monoton munka kilátástalansága és az azért kapott jutalom szerénysége éppúgy aláhúzza a párhuzamot, mint az alkotók balladisztikusan tömör történetszövése, szótlan narrációja. Kachyna mégis tipikusan közép-kelet európai történetet mesél el egy kitaszított, házasságon kívüli fiúról, a nőkről, valamint az életet jelentő tehénről. Annyira erős, határozott(an erőltetett) művészi nyelven fogalmaz a film, hogy néha már modornak hat – de ennek ellenére mégis szép film. 7/10

Sin City: Ölni tudnál érte (Sin City: A Dame to Kill For, 2014) – A képregény-guru Frank Miller és Robert O’Rodriguez közös projektjének második része tartja a relatív színvonalat, szerintem még mindig ez ‘A’ képregényfilm. A sztorit hagyjuk, de a látvány, a már-már öniróniának ható stílusos hitelesség és olyan bombasztikus szövegek, mint: “…a beton simogatta meg az arcomat, amire nyálas csókot nyomtam…”, vagy hogyan – na szóval. A fal adja a másikat. 😀 7/10

Fekete leves (2014) – Novák Erik nullbüdzsés vállalkozása a trágár, ám mégis vicces dialógoktól, a balfácán karakterektől és tulajdonképpen az egész sztoritól akár egy tökéletes Guy Ritchie-klón krimikomédia lehetne, azonban a gyatra hang, a minősíthetetlen fényképezés és a rendezés “összeszedetlensége” mégis tönkrevágja az élményt. Riszpekt a terjesztésért (via torrent). 5/10 

Miért éppen Minnesota? (New in Town, 2009) – Fogalmam sincs, mit művel Renée Zellweger magával, de úgy néz ki a feje, mintha masszív piás lenne, ehhez képest (itt) viszont tökéletes segget villant csodás lábakon… Mindegy. Akarok enni táiókapudingot. A film? Tinglitangli, de mivel öregszem, ezért szerettem. 7/10

Villanás az egész (Kurz und Schmerzlos, 1998) – A török-német Fateh Akin korai bűndrámája tényleg egy villanás, felületesen nézve rá is süthetnénk, hogy középszerű közhely. És tévednénk, hiszen ilyen természetes, első szándékú, átélt, megélt, hiteles történetet ritkán öntenek filmbe… Még azzal együtt is, hogy nehéz elképzelni a szerb fiút, ahogy (a kilencvenes években!!!) üzletelni kezd, ráadásul kutyapózban (!!!), egy albán maffiózóval… Egy siptárral?! Aztán meg a görög-török testvéri barátság? Cöcö. Mégis, annyira egyben van az egész. Sűrű, balladai és igaz. És NEM thriller, nem krimi. 8/10

Kutyafog (Κυνόδοντας, Kynodontas, Dogtooth, 2009) – A görög Yorgos Lanthimos annak idején nagy feltűnést keltő filmjének családja egy autoriter vezető által vasfegyelemmel, információmegvonással és dezinformálással irányított perverz diktatúráját modellezi/szimbolizálja. Bizarr, szürreális, erős képekben és sajátos kódolású szimbólumokban fogalmazó alkotás, csak úszóknak! Vagy pszichológiai tanulmány. Ilyesmi. Számomra azért kicsit erőltetett, idejétmúlt nyelvezet. 6/10

The Expendables – A feláldozhatók 3. (The Expendables 3.) – Sylvester Stallone akciórevüjének harmadik részére, úgy tűnik, ráunt a közönség, szerintem azonban pont olyan, mint a többi: szórakoztató baromság. Ennyi, se több, se kevesebb. Úgy viszonylik ez a film egy “komoly” akciófilmhez, mint a Harlem Globetrotters a San Antonio Spurshoz, vagy a Miami Heathez – már akinek ez a hasonlat mond bármit is. Senki nem hiszi, hogy akik a Globetrotters csapatában brahiznak, azoknak fogalmuk ne lenne a kosárlabdáról, csak éppen a poénra mennek, nem a pontra… Szóval, így. (Első rész, második rész) 7/10