Nagy kedvelője vagyok Ferzan Özpetek filmjeinek (korábban írtam A Szaturnusz gyűrűje, a Szent szív, A szemközti ablak és a Titokzatos társaság című munkáiról), és amúgy sem könnyű engem már holmi mozifilmekkel zavarba hozni, de ezzel a legújabb Öveket becsatolni! című darabbal mégis sikerült összerántania a szemöldökömet. Nem mintha valami őrült, érzékeket összekavaró, pokoli száguldásba kezdett volna a kedves török-olasz maestro, de az a loop (spirál, bukfenc), amit a történet cselekményszövésében bemutat, azért korántsem megszokott; tőle egyáltalán nem, de amúgy se nagyon.

Persze, már a film első fele is meglepő, az általában finom eleganciával fogalmazó, mélyen intellektuális, művelt filmestől. A történet tulajdonképpen egy tökéletes Almodovar-filmet klónoz. Pont olyan harsány, fergeteges ritmusú, fel- és elszabadult, frivol purparlé, mint a nagy spanyol mester legtöbb alkotása, hiszen egy vérbő, zsigeri macsó, egy rasszista, homofób faszkalap zuttyan bele a csinos Elena finom, művelt, szabados és szabad társaságába, ahol a legnagyobb barátságban buliznak együtt melegek és heterók, és ölelik keblükre a világot. Antonio, a macsó toszkán fasiszta és Elena, a libsi városi tyúk szerelmesek lesznek egymásba, a társaság legnagyobb megrökönyödésére. Egy akár bravúrosnak is nevezhető fordulattal azonban ugrunk egyet az időben és Antoniót látjuk Elenával házasságban, mintegy 13 év múlva. Az első részhez képest fájdalmasan banális házasságban, veszekedő gyerekek, üzleti tervek, félredugások, etc. Elenáról ekkor mintegy véletlenül kiderül, hogy rákos…

Utólag már okosabb az ember, de azt mindenképpen el kell mondanom minden különösebb spoilerezés nélkül, hogy az első két jelenet nagyon fontos, mondhatni kulcsa az egész filmnek. A szakadó esőben futó lábak lassított felvétele, majd a tolakodás a buszmegállóban, valamint Elena munkahelyén az a jancsóian furmányos hosszú snitt, melyben tulajdonképpen megismerjük a történet összes többi szereplőjét. Az idő, az idő kezelése az, ami fontos, természetesen azon kívül, ami e jelenetekből lejön.

Az összkép alapján természetesen Özpetek nem lett Almodóvar, mégha rengeteg dolog össze is köti a két művészt, megmaradt pont olyan szuverén hangú alkotónak, mint amilyennek megismertük. E filmben is gyönyörű emberek élik (meg) életüket, amiknek még a legbizarrabb fordulatait is olyan magától értetődő spontaneitással mutatja meg a rendező, amilyet tényleg ritkán és nagyon kevesektől látni. Az üzenet most is a szeretet, valamint a másik elfogadásának szükségessége, legyen az a másik bármilyen más, mint amilyenek mi vagyunk. Mondják, hogy egy igazi filmes mindig ugyanazt a filmet forgatja újra és újra – Ferzan Özpetek márpedig igazi filmes. Nagy mesélő.

Az az érdekes, hogy e filmje is jóval azután kezd el működni, hogy kijöttem a moziból. Ahogy peregtek a vége főcím feliratai, szólt a bombasztikus olasz popzene alatta, és néztem a kis standfotókat a forgatáson lőtt vicces jelenetekkel, azt gondoltam, hogy az öreg megfáradt. De nem, most már biztosan tudom, hogy nem fáradt, ott ül valamelyik piazzán egy teraszon, bölcs mosollyal kavargatja kávéját és szemében furcsa szikra csillog…

Asanisimasa: 8/10