Úgy tűnik, fordulóban van a világ trendkereke, hiszen a filmek hőseivé újból kreatív, úttörő figurákat, felfedezőket, tudósokat tesznek az alkotók. Vége (remélhetőleg most egy hosszabb időre) az elmúlt időszak konjunktúralovagjainak, természetfeletti mesefiguráinak, szupermeneknek, vége a válságnak, jöhetnek a hétköznapi hősök, jöhetnek azok, akik teremteni akarnak, nem pedig rombolni, vagy csak menteni a még menthetőt. Nekik sem lesz könnyebb dolguk azonban, hiszen egy hatalmas, egynemű, szürke masszából kell felküzdeniük magukat a felszínre, hogy ott levegőt véve megmutassák, merre a merre, mennyi az annyi és főleg, mikor érünk oda. Szép hajnal dereng, jönnek a tudósok.

Az idei Oscar-konteszt belső körében már megismerkedhettünk korunk egyértelmű tudóssztárjával, Stephen Hawkinggal, illetve az ő szerelmi életével, ezúttal viszont a modern kor meghatározó tudományágát, a számítástechnikát kvázi megalapozó egyéniségek közül találkozhatunk eggyel, rögtön egy igen izgalmas életet élt figurával, Alan Turinggal. A 8 (!) Oscar-díjra jelölt Kódjátszma tulajdonképpen az ő életrajza, s ebben a minőségében sokkal jobb, komplettebb és sokatmondóbb munka, mint a Hawking-film volt.

A norvég Morten Tyldum (2011-es Fejvadászok című remek thrilleréről itt) által rendezett angol-amerikai film címe Turing másik jelentős teljesítményére, a nácik Enigma nevű feltörhetetlennek tartott kódológépének feltörésére utal, ami óriási lépést jelentett a szövetségesek számára a nácik végső legyőzéséhez. A film cselekménye részben ennek a Christopher névre keresztelt kódtörő gépnek a kifejlesztését követi nyomon (az Engima elleni küzdelem több filmben megjelent már, egy másik igen jól sikerült darab az Enigma című 2011-es Michael Apted-film volt), de összességében Turing életének három meghatározó momentumát tárja fel, melynek csupán egyike volt a kódtörő gép megalkotása. A három idősíkban játszódó történet bemutatja, hogy eszmélt rá Turing saját homoszexualitására, valamint szól arról, hogy ez hogyan okozta -közvetett módon- halálát.

Gondolhatnánk, hogy ebben nem sok érdekes lehet, hiszen egy matematikus, ahogy számol, ahogyan a fejét töri, ahogy összeszerel egy primitív számítógépet, az nem túl látványos, nem igazán akciódús sztori. Bentlakásos angol fiúiskolában szárba szökkenő kamaszfiú-szerelmet is meséltek már jónéhány filmben és a buta, értetlen, közönyös tömeggel szemben az igazságot látó és ismerő, annak eléréséért minden gáncson, áskálódáson és bürokratikus akadályon átszökkenő tehetséget is láttuk már érvényesülni. A norvég rendező viszont képes volt megtalálni ebben az érdekeset, az izgalmasat. Látunk egy izgalmas háborús kalandot, de látjuk és érezzük a konvenciókon és merev szabályokon a zseni tisztánlátásával áthágó, élénk elme küzdelmének drámáját, amit tovább súlyosbít egy olyan -mellesleg háborútól sújtott- kor ostoba “erkölcsisége”, mely brutális büntetéssel sújtja a homoszexualitásnak akárcsak a gyanúját is. (Most nyilván örömmel csapnak asztalra a homofóbia mai hívei, bár ha megnézik a filmet, akkor tán megértik, hogy mit okoznak ezzel: csupán mély és visszafordíthatatlan egyéni tragédiákat. Megváltoztatni, átnevelni sosem fognak senkit)) 114 percbe sűrítve megtapasztalhatjuk egy igazi nagyformátumú elme létezésének tragédiáját, ami azért szép teljesítmény.

Forradalomról természetesen nincs szó, filmnyelvi, formai értelemben. A Kódjátszma egy teljesen szokványos dramaturgiát alkalmazó életrajz egy érdekes és izgalmas személyiségről, pont olyan, ami díjakat szokott nyerni. Nagyon komoly energiákat mutat Benedict Cumberbatch Turing figurájában, és ma már nyilvánvaló, hogyha valamilyen furcsa, extrém, némileg egzaltált, de mégis igen erőteljes, dinamikus karaktert kell eljátszani, akkor már nem az ebből kiöregedett John Malkovichot hívják, hanem Cumberbatch a nyerő választás. Drukkolok, hogy meg is kapja a szobort ezért az alakításért, mely minden szempontból mélyebb, drámaibb és intenzívebb, mint Redmayne-é Hawking itt és most rivális szerepében. A partnerei számára a történet túl nagy lehetőséget nem adott a karakterek plasztikus megformálásán túl, s ezt hozzák is, bár Keira Knightley szemlátomást nehezen bírja követni Cumberbatch tempóját. Valamiért azonban szeretik őt az Akadémián…

Tyldum rendezése tiszta, világos, dráma és lényegre törő, határozottan tartja magát a meghatározott úton, s nem tesz engedményeket egyik oldal felé sem (értsd: nem üt meg túlzottan populáris hangot, de nem is válik száraz, tudományos adathalmazzá). Ízléses, elegáns munka a film, mai is érvényes mondanivalóval.

Asanisimasa: 8/10