Vaskos közhely, de a tapasztalat sem mond mást, hogy a rendkívül színvonalas skandináv film (irodalom, színház, stb.) javát különféle bonyolult lelki folyamatok száraz, szinte tudományos ábrázolása tölti meg tartalommal. Egyaránt érvényes ez a svéd, norvég, finn, izlandi és dán filmekre, melyek szellemisége, pszichologizáló és moralizáló hajlama Ibsen és Strindberg drámáiban gyökerezik. Suzanne Bier és Anders Thomas Jensen, a dán film két nemzetközi hírű reprezentánsa is ezt az utat járja, tulajdonképpen mindig is ezt az utat járta, és a Második esély című új filmjükben sem tesznek másképp.

A történet ezúttal a szülői felelősség témakörét járja körül. Andreas (Nikolaj Coster-Waldau) fiatal rendőr, aki látszólag boldogan él meghitt, tengerparti házikójában szép feleségével (Maria Bonnevie), valamint néhány hetes újszülött kisfiával. Munkája során állandó társával, a komoly alkoholproblémákkal küzdő Simonnal (Ulrich Thomsen) egy nap egy balhézó drogos pár (Nikolaj Lie Kaas és May Andersen) lakására mennek ki, ahol Andreas döbbenten látja a pár övéhez hasonló korú csecsemőjét, ahogy az elhanyagolt lakás fürdőszobájának mocskos kövén bömböl, nyakig kakisan és pisisen. A fiatal rendőrt mélyen felháborítja az önző, felelőtlen szülői gondatlanság és nem érti meg, hogyan vállalhatnak ilyen, még saját életüket kezelni sem képes emberek gyermeket… Amikor néhány nap múlva, egy szörnyű, fatális véletlen folytán saját gyermeke meghal, Andreas zaklatott lelkiállapotban ellopja a drogos pár gyermekét, hogy azt neveljék fel feleségével a sajátjuk helyett…

Azt világosan látjuk, hogy a drogos pár, egy különösen agresszív, börtönből frissen szabadult apa és a herointól permanensen öntudatlan anya alkalmatlan bármire is, nemhogy egy kisgyermek felnevelésére. Amikor magukhoz térnek a napi kábulatból, még azt sem veszik észre, hogy a fürdőszobában heverő halott csecsemő nem az övék. Azt is látjuk, hogy a saját gyermekének tragédiáján bekattant zsaru tette is elfogadhatatlan – bár látva békés(nek tűnő), biztonságos(nak tűnő) életvitelét, a feleség gondoskodó szeretetét, talán magunkban hajlamosak vagyunk őt felmenteni a gyermekrablás bűne alól. A nagy kérdőjel Andreas feleségének reakciója… ami viszont egy gyökeresen más irányba fordítja a történet kerekét. Ráadásul Andreas partnere, Simon is kijózanodik és további, számára furcsa dolgokra lesz figyelmes.

Körülbelül a film feléig kényelmetlenül fészkelődtem a székemben, részben a téma miatt is, de sokkal inkább Bier és Jensen történetének kimódoltsága, íróasztalszaga miatt. Nagyon érződött, hogy alaposan kiszámították az alapszituáció “koordináta-rendszerét”, melynek azonban mindössze annyi a funkciója, hogy el lehessen jutni róla az alkotók által kifejteni szándékozott végkifejlethez. Ennek megfelelően, a bevezető, első jelenetek, valamint a cselekmény első felének fordulatai kifejezetten természetellenesnek hatnak. Annyira viszont már lehet bízni a dán párosban, hogy biztosan nem fogják ennyiben hagyni a dolgokat. A sztori nagy csavarja után viszonylag helyére is kerül minden. Eddig minden olyannak tűnik, mint egy IKEA áruház berendezett nappalija; túl megtervezett, túl kisakkozott, túl bemért, élettelen, művi, hideg minden, de ahogy a sztori élni kezd a nagy fordulat után, sok minden más lesz. Még kicsit “jó” is lesz, amit az elején nehezen tudunk elképzelni… (De miért pont árufeltöltő?! OMG)

Mindazonáltal, nekem legjobban mégis Andreasék tengerparti háza tetszett… Azok az óriási ablakok, és tíz méterre a tenger. Nem érdekelne a dán időjárás, annyi biztos. Persze, a film sem rossz, ahogyan a tehetséges emberek kevésbé sikerült produkciója is mindig jobb, mint a szürke átlag. A skandináv színészek is jók rendszerint, de Kaas és Thomsen most is elviszi a balhét. Az előbbinél brutálisabb barmot nehéz elképzelni, míg a másikban az a lenyűgöző, hogy milyen jelentéktelen, szürke kis figura tud lenni, holott… Suzanne Bier Második esély című drámája is pont olyan tiszta, elegáns, intelligens és intellektuális munka, mint a rendezőnő korábbi -talán erősebbnek ható- darabjai, tulajdonképpen egyetlen nagyobb hibája van, mégpedig paradox módon a precíz, tudatos profizmus. A végkifejlet tipikusan nőies, mondhatni anyai gondolat, az oda vezető dráma viszont férfiasan izgalmas. Érdekes módon azonban a női figurák kevésbé részletgazdagok, mint a férfi karakterek, különösen Andreas feleségének motivációi maradnak kissé homályban. Teljesebb, összetettebb lenne vele a film összképe.

Asanisimasa: 7/10