A világ ilyen, és mégsem ilyen, mint amilyennek Stephen Daldry ábrázolja új filmjében, a Trashben. Ilyen, mert a világon bárhol találunk olyan politikusokat, akik a szó szoros értelmében bármire hajlandóak a hatalom megszerzése, illetve megtartása érdekében (egyesek szerint csak ilyen politikusok léteznek); viszont nem ilyen, mert nincs a világon lyan utcagyerek, de egyszerre három semmiképpen, akik ha találnak három zsák pénzt, akkor abból kettőt szétosztanak a nyomornegyed guberálói között, de hogy ha kezük ügyébe kerülnek olyan dokumentumok, melyekkel megbuktathatnak egy korrupt politikust, akkor viszonylag kapásból tudják, hogy mit kell azzal a dokumentummal kezdeni… A valóságban nyilván az történne, hogy a terhelő bizonyítékot elhajigálnák a francba, hisz’ azt sem tudnák, az micsoda, a pénzt pedig mihamarabb játékgépekre, menő cuccokra, drogra, piára és más hasztalan baromságokra szórnák el – de hát filmeket azért is nézünk, hogy egy ideális, boldogabb világról is kapjunk képeket, ugyebár.

Arról persze, szó sincs, hogy a film helyszínéül szolgáló Rio de Janeiro-i favella ideális hely lenne, mint ahogy a hatalom csicskáiként a legszegényebbeket egzecíroztató rendőrség és az őket irányító politikus is a leggyűlöletesebb élőlények közé tartozik a Földön, a sztori azonban mese, habbal. De jó nézni, mi tagadás, ahogy jó nézni Ludas Matyi, vagy Robin Hood történeteit is, melyeknek szintén kevés köze van a valóság szutykos, mocskos pöcegödréhez. A Trash tehát reális, hiteles környezetben játszódó, idealisztikus kalandfilm. Három csóró, guberálásból élő utcakölyök a (korrupt, felnőtt, gazdag, fehér, stb.) világ ellen- és győznek.

Amúgy a srácok tök hiteles figurák, fesztelenül mozognak saját, megszokott környezetükben, hiszen Daldry nem követte el azt az elemi hibát, hogy nem autentikus helyszíneken, autentikus szereplőkkel forgassa le Andy Mulligan regényben is megjelentetett történetét. Bár, mint mondtam, nem a hiteles környezet és a valóság minél tökéletesebb megidézése e film feladata, ez valahol mégis elengedhetetlen, hiszen éppen ezzel együtt működik az igazságtevő utcagyerekek meséje. Mint Vittorio de Sica fél évszázaddal korábbi, filmtörténeti jelentőségű Csoda Milánóban című filmjében volt látható, amit tulajdonképpen e film előképének is felfoghatunk. Művi, fantáziakörnyezetben giccses mese lenne, így viszont szerethető, kalandos mese, olyan, amilyen a világ lehetne, ha a dolgok jól mennének. Viszont izgalmas is éppen azért lett e történet, mert a világ tudvalevően nem ilyen, bizony a korrupt politikusok a rendőrségre támaszkodva építik svájci bankszámláikat, és taposnak a népen, akik csak reménykedhetnek, hogy él köztük néhány olyan tökös legény, mint e filmben Rafa, Rato és Gardo.

Asanisimasa: 7/10