Krumplirózsa (Frankie and Johnny, 1991) – Michelle Pfeiffer és Al Pacino szerintem minden idők legbénább szerelmi történetét adják elő e filmben, melynek viszont éppen ez a sármja. Néha túlteng a melodráma, túlcsordul az érzelem kelyhecskéje, máskor olyan realista, hogy tüsszögni kell az égett sütőolaj és a gyűrött, agyonhasznált ágynemű áporodott szagától… Bírtam, de én már elmúltam 46. Múlnia kell az időnek, hogy megértsük. 7/10

Tűzhányó (Eldfjall/Volcano, 2011) – Végtelenül személyes, minden szeméremtől mentes, mégis finom film a megöregedésről, a magatehetetlenségről, az önfeláldozó ápolásról és a feltartóztathatatlan elmúlásról, mindez Izland vulkanikusan igen aktív hátterében. Rúnar Rúnarsson szerény, szelíd, csendes és nagyon szomorú, minden ízében “északi” filmje egy nyugdíjas hajdani halászról és tengerről, a halálról és a szerelemről. 7/10

A hobbit – Az öt sereg csatája (The Hobbit: The Battle of the Five Armies, 2014) – Remélhetőleg ezzel az utolsó résszel Peter Jackson végleg letudta mániáját, a Tolkien-univerzum megfilmesítését, mert a Gyűrűk ura-trilógia korrekt mesemondása után az annak előzményeként felfogható Hobbit-trilógiával (1: Váratlan utazás – hosszadalmas, unalmas: 5/10, 2: Smaug pusztasága – még unalmasabb, még hosszadalmasabb, ráadásul a legrosszabb helyen lett elvágva…: 3/10) már csak egy helyben topogott, Tolkien bájos és/vagy félelmetes hőseit pedig filléres (ám méregdrágán előállított) műanyag babákká változtatta. Ez az utolsó rész önmagában azért elmegy egy közepes mesefilmnek, van eleje, közepe és vége, vannak hősei (!), van konfliktus (ha csak jelzésszerűen is), szóval, majdnem olyan, mint egy rendes film… De könyörgöm, ennyi és ne többet! 5/10

Ivócimborák (Drinking Buddies, 2013) – Remek kis független dráma arról, hogy azok az emberek, akik amúgy remekül megvannak egymással, szeretnek együtt piálgatni, ugyanazokat a zenéket szeretik, ugyanazokon a poénokon nevetnek, s egyáltalán, azonos hullámhosszon rezegnek az élet szinte összes területén, azoknak mégis milyen nehéz szerelmeseknek lenniük egymásba – milyen nehezen lehet belőlük egy tökéletes pár. Holott azok, mégis mindig a kényelmetlenebb, problematikusabb kényszerpályákat választják… Okos, kedves, barátságos, és ami a fő, életszagú történet, remek szereplőkkel (pl. a Houseból ismert Olivia Wilde-del.) 7/10

Raszputyin (Raspoutine, Распутин, 2011) – Akartam írni, hogy olyan nagyon “tévéfilmes” kivitelű lett ez a orosz-francia Raszputyin-életrajz, mikor olvasom, hogy eleve tévéfilmnek készült Josée Dayan filmje. Olyan “okoscsatornás” tévéfilmnek. Beszél Raszputyinról, nagyjából be is mutatja azt a kort, azokat a körülményeket, melyben élt és halt, azonban az igazán érdekes részek mind kimaradtak – mind az életét, mind kapcsolatait, mind “mágikus hatását” illetően. Depardieu jó választás lett volna, de ezelőtt 15-20 évvel. Ma már mindössze egy bábu, egy tulajdonképpen magatehetetlen súlyosan alkoholbeteg ember, amit néha kifestenek erre, arra, amarra a fazonra. 5/10

Nyárutó (Labor Day, 2013) – Elég vaskos Tennessee Williams-jegyeket felvonultató, amolyan “fülledt, vidéki” dráma (írója Joyce Maynard) ez a film, nagyjából. Mondjuk, melodráma. A szerelembe örökké szerelmes anya (Kate Winslet) egyedül nevelgeti fiát (Gattlin Griffith), amikor beállít hozzájuk a marcona, de karakteres férfiasságú, ám szökésben lévő fegyenc (Josh Brolin). A Stockholm-szindróma násza a Lima-szindrómával az avaron… Néha annyira mélabús történet (rendezte Jason Reitman), hogy szinte mézsűrűn hömpölyög, a vége azonban olyan szemtelenül szentimentális, hogy képtelen vagyok nem szeretni… 7/10

Délibáb (Mirage, 2014) – Hajdu Szabolcs furcsa fazon, nyilván kedves srác és tehetséges filmes is, azonban képtelen vagyok rájönni, mit akart ezzel a filmmel… Spagetti-western mintára lebbencs-eastern? Ahhoz rövid. Valamint az a sztori… Háááát. Szökött néger focista Hortobágyon, román csicskáztatók között? Annyira erőltetett. Pedig ha nem akar mindenáron furcsa, egyéni lenni (az alkotó, így a film is), akkor lenne az ötletben spiritusz. Még csak nagyon változtatni sem kéne a főbb erővonalakon, csak közelíteni kéne a valósághoz: néger focista (ergo UFO) helyett, lehetne mondjuk, egy Jancsó-rajongó nyugati turista arany AmEx hitelkártyával, vagy mondjuk egy Pestről menekülő igazságos bróker, aki kimentette a civil alapítványok norvég pénzét a csőd előtt, a pénz pedig nála van tömött aktatáskában, a csicskáztatók sem románok, hanem romák (nem kell félni, csak pontosan fogalmazni), kicsit nyújtani, máshol sűríteni, az akciójeleneteket jobban megkoreografálni, valamint a szerelmi szálat ügyesebben felfűzni – és lehetne ez egy fasza kis puszta-thriller, gémeskúttal, UAZ-zal. Így azonban ez a film ciki. 3/10