Két okból is az év eddigi legbátrabb vállalkozása az eddig tisztes kritikai elismerés mellett erős nézői fitymálkozást arató Maggie című mozi. Az egyik az, hogy rezidens szerepkörében mára már ikonná szoborodott, ám azért jócskán lejárt szavatosságú, a pályát tulajdonképpen már elhagyott Arnold Schwarzeneggert szerepelteti drámai főszerepben; a másik pedig, hogy Henry Hobson/John Scott 3 rendező/író párosnak van pofája egy apokaliptikus zombitörténettel előállni bármiféle véres, kaszabolós hentelés nélkül… Nos, aki Terminátor Svarcit akarja, az nyomja is rendesen az alacsony pontszámokat és azok sem tétlenkednek, akik a Walking Deadben is áttekerik az uncsi, beszélgetős részeket és kizárólag a szeletelést nézik, azt viszont egymás után többször, hogy le ne maradjanak egy-egy látványos fejszétlövésről.

Pedig Arnold, így röpke politikusi karrier és számtalan akciószerep után, nem kis meglepetésre, képes úgy játszani, mint egy igazi színész, egyszer még, igaz, a tőle megszokott komoly izommunka eredményeképpen, még egy könnycsepp is megjelenik szeme sarkában. A viccet félretéve, abszolút hiteles az alakítása, melyben egy olyan apát formál meg, aki végigkíséri tinédzserkorú lányát annak utolsó néhány napján, mely a zombivírussal való megfertőzéstől az átalakulásig tart.

A műfaj tehát, bár zombitörténet, mégis alapvetően dráma. A Maggie a zombifilmek Torinói lova, maga a visszafordíthatatlan elmúlás -természetesen Tarrnál lényegesen érzelmesebb, szentimentálisabb és nem utolsósorban színesebb- reprezentációja. Hogy miért éppen zombiharapás és nem valami más, reálisabb vírus? Részben azért, hogy meglegyen az apa és a lány figurája közti mély és intenzív lelki kapcsot övező külvilág páni rettegése, amit egy normális betegség, legyen az HIV, vagy SARS, vagy bármilyen valós vírus, nehezen képes hitelesen előidézni egy film cselekményében, nem mellesleg, a Walking Dead példátlan sikere is teremt egyfajta pozitív marketinget e téma köré (a lepontozás ellenére is). Másrészt, a zombizálódás, mint misztikus átváltozás, immár messze elszakadva az eredeti vudu jelentésétől, de a korai, B-kategóriás, öncélú gusztustalanságoktól is, pompásan alkalmas negatív társadalmi folyamatok szimbolizálására. Beszélhetünk a jóléti társadalmak túltermelési, vagy éppen elkényelmesedési válságáról, akár diktatúrák társadalmi méretű agymosással operáló hatalomgyakorlási mechanizmusairól, bármilyen negatív utópiáról, egy zombijárvány mindig jól jön, mint közérthető, látványos allegória.

A Maggie azonban nem merészkedik ilyen vizekre, hiszen valójában nem több, mint egy igen érzelmes apa-lánya dráma, melyben a lánynak kell belátható, nagyon rövid idő alatt meghalni, s ezalatt a rövid idő alatt kell elintézni mindent, ami egy ilyen kapcsolatban, elsősorban lelki és érzelmi síkon történhet. Hobson ennek érdekében szinte nem is mutat direktben szörnyűségeket, kizárólag Schwarzenegger és a lányt alakító Abigail Breslin figurájára koncentrál, és végül is teljesíti is a lehetetlen küldetést. Az én ízlésemnek a film kicsit geil, túláradóan érzelmes, egyben nyúlósan melankolikus, de ismerek értelmes embereket, főleg fiatalabbakat, akiknek ez bejöhet.

Asanisimasa: 7/10