Az bizonyos, hogy nem kevés egocentrikus monománia kell ahhoz, hogy valaki olyan kíméletlenül önkritikus élveboncolást hajtson végre (relatíve) nagy nyilvánosság előtt, mint ahogy azt a norvég Ole Giæver teszi szép fesztiválsikereket arató Magam ura című egotripjében. Ő írta, rendezte és ő maga a főszereplője is a tulajdonképpen egyszereplős, természetközeli monodrámának, melyben a kora harmincas férfiak lelkét teszi -úgymond- górcső alá. Ole barátunk valójában így a maga ura, amiről szól, azonban ennek éppen az ellenkezője.

A történet főszereplője egy tökéletesen átlagos pali, tucatember, pont olyan lúzer, mint te vagy én, vagy az a szerencsétlen, aki veled szemben ül a villamoson. Harmincas évei elején jár, már túl van a családalapításon, a gyerek szépen cseperedik, ám az asszonyra, a hajdani nagy szerelemre már ráunt. Állása van, nem is rossz, legalábbis abban az értelemben, hogy a fizetés érte nem rossz: szépen meg lehet élni belőle. A munka azonban unalmas, a munkatársak szánalmas faszkalapok, a főnök egy barom, előrelépés szinte kizárt. Egy fogaskerék a gépezetben. A vágy titokzatos tárgya a csábító mosolyú szőkeség a fénymásolóban (a főnök irodájában, a recepción, a gazdasági osztályon, stb.), akit úgy, de úgy megdöngetne… s amire soha nem lesz módja, mert az a csaj mindig valamelyik szánalmas, nagyképű faszkalappal megy el, a szomszéd irodából. Otthon a felesége már nem köszön, ha megérkezik, vacsora a hűtőben, este pedig jó esetben odatartja a fenekét, rosszabb napokon még azt sem; a gyerek rágyógyulva a tévére… Hősünk számára egyetlen egérút létezik elfuseráltnak tűnő életének kelepcéjéből, ha hétvégén teljesen egyedül nekiindul futva a (csodás norvég) vadonnak, ahol tényleg nincs semmi, csak ő és a természet. Ott végre ő is lehet a maga ura.

A film 90%-a tulajdonképpen a főszereplő életéből való kimenekülése alatti gondolatait sorjázza, melyek során megelevenedni látjuk összes frusztrációját, szexuális vágyait, minden férfira jellemző, ám ettől még igen sztereotip farokközpontúságot, ügyetlen, elfuserált akcióit életének megváltoztatására – és a végén a megtisztulást jelentő fényt az út végén. A történet narratívája ennek megfelelően egyes szám első személyű, nem is látunk mást a film túlnyomó részében, mint Ole Giævert, őt halljuk, ahogyan a futás ritmusára mantrázza paráit, ahogyan a lenyűgöző norvég tájba vizel, ahogyan rámaszturbál, ahogyan beletemetkezik, ahogyan eggyé olvad vele és ahogyan a táj kiveti magából a bele már nem feltétlenül passzoló, idegen entitást.

Nézőt és idegeket próbáló feladat ez a kaland azok számára, akinek a saját péniszük a világ legszebb és legszentebb műtárgya, akik szerint a nő dolga nem más, mint gyereket szüljön és meleg vacsorát tegyen az asztalra, és azok számára is, akik szerint az a világ rendje, ha ebbe az ember belenyugszik. Akiben viszont a minimális hajlandóság megvan arra, hogy amikor reggelente tükörbe néz, és képes kiröhögni azt az idiótát, aki szembenéz vele, az értékelni fogja e film igazságát. Éljenek azok, akik még őszülő halántékkal is képesek arra, hogy meztelenül, a farkukra húzott zoknival léggitározzanak a szoba közepén és éljenek azok, akik képesek szeretni egy ilyen faszit, mert övék az igazság és övék a világ lényegi része – tűnjön bármennyire elviselhetetlennek, élhetetlennek és borzalmasnak.

Giæver monodrámája kíméletlenül önironikus, szabadszájú és szemérmetlen feltárulkozása egy átlagos, szürke kisember lelkének, s mint ilyen, egyszerre végtelenül szomorú, ellenállhatatlanul mulatságos, de feltétlenül becsülendő. (Miképpen becsülendő a film szimpatikus, fiatal forgalmazóinak -a ‘magyarhangya’, a Cinefil Co., és a Scope50- igyekezete is, ahogyan a film szellemiségével éppen ellentétes irányú hazai közgondolkodásra fittyet hányva, meg merik mutatni ezt a okos kis mozit a magyar közönségnek.)

Asanisimasa: 8/10