Nem szokásom egy adott film előtt “felkészülni”, azaz összeolvasgatni mindent, így simán megállapítottam sokadjára, hogy milyen jó kis színésznő lett ez a Dakota Fanning (aki pici lányként is remek volt már). Komolyan mondom, hogy letettem az állam az asztalra, amikor olvasom, hogy ez a Dakota bizony Maika Monroe ebben a Valami követ című filmben… Döbbenetes a hasonlóság és ráadásul Monroe sem tehetségtelenebb neves hasonmásánál; tulajdonképpen el is viszi domináns jelenlétével az egész -amúgy kissé zűrzavaros- történetet.

A paranoia, az üldözési mánia adekvát tematika egy horror felé tendáló thrillerhez, de hát láttunk már ilyet. Valaki követ, valaki figyel, valaki neszez, reccsen a lépcső, a parketta deszkája, valaki fenyegetően közeleg a sötétből, az erdőből, az ágy alól, a sarok mögött, az ajtó mögött, a padláson, a pincében… Az uszodában. Nem gyorsan, hanem szép lassan jön, mintegy áramlik, feltartóztathatatlanul, és ha nem vigyázol, derékszögbe töri a lábad, de nem arra, amerre az rendesen hajlik. A nyakadat dettó. Ha mázlid van, akkor viszont átadhatod az “élményt” másoknak is, mint a herpeszt, az influenzát, az AIDS-t vagy a bujakórt, hiszen ez az üldöző szexuális aktus útján terjed David Robert Mitchell, amúgy zajos kritikai és szép közönségsikert aratott filmjében.

Én ugyan nem halok be olyan információkon, hogy fú, apám, két millából készült és már 14-et hozott be a kasszánál, akkor ez biztos hatalmas mozi, mert ez nem bizonyít semmit sem, legfeljebb egy ügyes marketingtevékenységet. A közönség azt szereti, amit ügyes emberek megszerettetnek vele: hogy ez tulajdonképpen micsoda, az valójában baromira mindegy. Tagadhatatlan, Mitchell második filmje (az első egy ennél lényegesen csendesebben szereplő tinikomédia) tele van érdekes elemekkel, furcsa fordulatokkal, melyek egy egészen eredetinek tetsző tinihorrort/thrillert eredményeznek. Jó nyomasztó hangulatot teremt (azt hiszem) Detroit lakatlan, lepukkant kertvárosában. A bedeszkázott ablakok mögött, az omladozó házak között tényleg jön felénk ott valaki, ott motoszkál a sötétben. Azt is érteni vélem, hogy ugyanennek a városrésznek a lakott része is maga lehet a tömény unalom, mely a horrorokon, könnyű drogokon élő helyi tinédzserekben fura gondolatokat indítanak el. (Hasonlatosan például a hosszú, skandináv éjszakákhoz, melyek leginkább arra jók a filmes univerzum másik felén, hogy alaposan szétcincálja egymás lelkét Svensson és Svenssonnné.) Az első csók, a vágyak és az ügyetlenül beteljesült élmények, az unalom leküzdésének egyre vadabb és egyre őrültebb módjai adják e környezetben élők mindennapi életét, élményanyagát s ezek töltik ki unalmas, lassan pergő napjaik egészét. A fantázia pedig csakis abból az élményanyagból képes táplálkozni, melyek a való világban érik a pácienst.

Szóval, valaki követ, aki eddig mást követett, de most téged, aztán ha lefekszel valakivel, akkor átadod annak a követőt, aki egyszer ismerős, máskor kifejezetten rokon, megint máskor azonban egy tök ismeretlen – ezt mondjuk én sem értem már. Ahhoz képest, hogy azért lenne potenciál a történetben egy jó kis kaszabolásra, egészen visszafogott a film, ami halál, vér, csúnyaság van, az sem látszik tulajdonképpen. Egy átlagos Dr. Csont-epizód többet mutat. A feszkó viszont egész kellemesen bizserget, ahogy afféle Kundalini-kígyóként kúszik fel a gerinceden, de ha például érezted már tarkódon a téged figyelő tekintetet, akkor nagy meglepetés nem fog érni. Követnek, persze, hiszen mindig is követtek, ez a dolguk… 🙂

Monroe mellett színészileg ügyes a kiegészítő kompánia is, jó, tehát nincs elsietve Mitchell meséjének ritmusa. A cselekmény számomra tartalmaz azért indokolatlan, logikátlan nüanszokat (nem értem például a mindenkori követő alakváltásait), az egyes elemeket, motívumokat is ismerhetjük már (az érintéssel átadott “gonosz” motívuma például a Letaszítva című ’98-as thrillerből, a kertvárosi unatkozó tinik a Rémálom az Elm utcából, stb., stb.), de végeredményben a sok ismerős részlet tényleg egy egész eredeti darabot eredményez…

Asanisimasa: 6/10