Őszintén szólva, az égadta világon semmit nem vártam a Goda Krisztina-Divinyi Réka szerzőpáros legújabb filmjétől, mely deklaráltan nem a Magyar Gárda néven többször betiltott náci operetthadsereg történetét meséli el, szóljanak bármiről is a pletykák. Pontosabban, valami hintőporszerű, steril, ám magyar viszonylatban technikailag professzionális unalmat vártam, amire a szerzőpáros korábbi munkái azért bőven adtak alapot. Ehhez képest a Veszettek meglepett. Nem mondom, hogy falhoz vágott, hogy maga alá gyűrt, hogy felnyitotta a szememet és mától (tegnapelőttől) más színben látom a világot, de az tagadhatatlan, hogy mindvégig lekötötte a figyelmemet, és nagyjából a felétől-harmadától sikerrel passzírozta bele a gyomrom legmélyére azt a tompa, de egyre növekvő súlyú nyomást, mely amúgy messze nem ismeretlen érzés a mai magyar közélet történései miatt.

A Veszettek nem dokumentumfilm, hanem fikció. Egy történet, mely bármelyik, hajdan szépen prosperáló, mára csupán döglődő, vidéki magyar iparvárosban (és máshol) megtörténhet. A film legnagyobb erénye, hogy a történet reális és aktuális. Nem ismeretlen, sőt, ha csupán a cselekmény vázát nézzük, akár szimpla koppintásnak is tűnhet, hiszen Sas Tamás egyszer már ezt megcsinálta a Rosszfiúk című -ennél azért lényegesen gyengébb- filmjében. De az író, Czető Bernát László, ugyanaz. Szemére lehet hányni, hogy haha, még egyszer eladtad a könyved, lebuktál, hihihi, ám azért történt közben egy s más velünk, magyarokkal, de magával a könyvvel is. Lehotából, a fasisztoid tornatanárból Ács János (ha ezt a névválasztást, meg a Madaras Józsefet is, valaki megmagyarázza, annak fizetek egy sört), egy még jobban fasisztoid, városi rendőrkapitány lett, jóval nagyobb hatáskörrel és jóval nagyobb veszélyességi kockázattal, aki ezúttal is összeszedi a környék jóravaló rosszfiúit, kiképzi őket és saját magánhadsereget szervez belőlük, hogy segítségükkel megvalósítsa saját, nagyívű terveit. Ennél “érdekesebb” azonban az a környezet, mely mintegy megteremtődött eme alapsztori köré. Orbán Viktor 2010 (pontosabban 2006) óta igen nagy sikerrel tematizálja a magyar közállapotokat, cinikus módon a maga javára forgatva a demokrácia ezeréves játékszabályait, feneketlen árkot ásva magyar és magyar közé, vallásilag, világnézetileg és egyre kevésbé burkoltan, származásilag is megosztva az ország társadalmát. Eléggé nehezen megmagyarázható módon, olyan szellemeket engedett ki a nemzeti tudattalan képletes palackjából, melyek a legsötétebb történelmi időket idézik meg. Semmilyen más célja nincs ezzel, minthogy penetránsan populista lózungokkal etetni az egyre nehezebb helyzetbe taszított társadalmat, és az így erre-arra és amarra tüzelt, megvezetett tömegek támogatásával magához ragadni és minél tovább megtartani a hatalmat.

Goda Krisztina Veszettek című filmje márpedig pontosan ezt a folyamatot modellezi le igencsak meglepő hitellel egy fiktív, de reális vidéki kisvárosban, annak fiktív, de reális politikai és társadalmi struktúrájában, kitalált, de igazi, hús-vér szereplőkkel. Szó sincs tehát magyar Gárdáról, de még Nemzeti Arcvonalról vagy mittuomén, Zöld Sasok Szocialista Brigádról sem, ez a történet azt meséli el, hogyan jutott Orbán Viktor hatalomra 2010-ben. Ha erre legyintenénk, és belemagyarázásnak gondolnánk, akkor nézzük meg Orbán győzelmi beszédét és hasonlítsuk össze azzal, amit a Fenyő Iván által alakított Ács mond kicsiben, de hasonló alkalommal, a film végén.

Ha ehhez hozzávesszük azt a tényt, hogy ma, Magyarországon csak az csinálhat nagy játékfilmet, aki legalábbis soha nem beszélt túl hangosan ellene, hogy az alkotók, Kálomista Gábor producerrel az élen (!), eddig inkább az orbáni gárda élharcosaiként voltak ismertek, akkor az a minimum, hogy leszögezzük, ez a film azért egy igen faramuci módon kivitelezett, igen csavaros döfés. Olyan finom, mondhatni nőiesen rafinált csavarok vezetnek végig a sztorin, hogy lassan megértjük azt is, miért nem akar ez a rendszer nőket látni a hatalomban…

Persze. Effektíve láttuk már a cselekmény összes elemét, Káin és Ábel bibliai története óta az egymás ellen forduló testvérpár toposz, még ha itt nem is pontosan ennek reciklálásáról van szó. De a kisközösségekben egy erős egyéniség megjelenésével kialakuló autoriter rendszerekről, az ehhez elengedhetetlen ellenségkép megteremtéséről is láthattunk már ezer történetet. Nem ez az újság ebben a filmben, hanem az, ahogyan -úttörő módon- megfogja a jelen magyar valóság egyik igen fontos, társadalmilag egyik legmegosztóbb problémaforrását, a fiatalkorúak kényszerből való bűnözését, ráadásul markánsan etnikai alapon is tagolva azt, mindamellett, hogy pszichológiailag igen pontosan rajzolja fel azokat a lelki, érzelmi mechanizmusokat, melyek sok, alapvetően jószándékú fiatalt hajtanak be a legradikálisabb csoportokba (skinhead-bandákba, futballhuligánok közé, a Jobbikba, stb.). Semmivel nem didaktikusabb Godáék megközelítése, mint például az amerikai skinhead-körökből egy a Madaras-fivérekhez igen hasonló testvérdrámát elmesélő Amerikai história X, vagy az angol futballhuliganizmusról értekező Huligánok. Sőt. Itt nincs vörös farok és nincs megtisztulás sem a végén, csak a sötét, komor valóság, amit ma is nyögünk.

Az az igazán zavarba ejtő, hogy amíg eljutunk odáig, ahogy a kis Madaras (ifj. Vidnányszky Attila fiatal Edward Nortont idéző, érzékeny alakításában) áll kétségbeesetten j9vője előtt, a Hősök terén, van a filmnek néhány olyan pontja, hogy mi nézők is Ács alezredes hatása alá kerülünk. Szinte a hányinger kerülget, amikor ez tudatosul bennünk, látva Ács seregének tettlegességig fajuló, önkényes rendcsinálását és rájövünk arra, kicsoda is e népi hős valójában. Hányunk, amikor látjuk, mennyire akadálytalanul teszik magukévá a helyi társadalom önérdekű szimpátiáját. A történet pozitív szereplői velünk együtt buknak el. A meghasonlott, csalódott kis Madarason kívül az edző (Nyári Oszkár különlegesen szépen játssza) és a régi roma haver sorsa sem kecsegtet semmi jóval, amire a rendcsináló, győztes Ács kaján rókamosolya húzza be a végső jobbost. Ez van.

Attól tartok, a hazai közönséget ez a film sem fogja meghatni, akit a hangosan nyomuló, vak és süket kritika még nem tántorított el, az nyilván meg fog akadni a roma származású, itt telepieknek hívott (szülővárosomban őket krakósiaknak hívták,  vagy vásártérieknek – mi sem, de a postás, sőt a rendőr sem ment szívesen arrafelé…) színesfémtolvajokon és azt észre sem fogják venni, Godáék milyen szépen cizellálták ezt az igen bonyolult kérdéskört is. Ez van, és kurvára nincs más. Asanisimasa: 8/10

(Már kitettem ezt a cikket, amikor hallottam, hogy kétféle verziója is van e filmnek. Egyik a rendezői, a másik a Filmalap által magának fenntartott utolsó vágás joga által szerkesztett változat – nem tudom, ebből mi az igazság, és azt sem, hogy én melyiket láttam a premieren, illetve, melyik kerül a mozikba. Ha ez igaz, nyilván a Filmalapos, de lehet, hogy ők is beleszédültek már ebbe a kavarásba… 🙂 )