Közismert tény, hogy a legtöbb lányos apa ártatlan, szűzies szerelemmel viseltetik kislánya iránt, és a kislányok rajongva imádják viszont édesapjukat. Különösen erős ez a kapcsolat, ha valamilyen szörnyűség folytán az apa egyedül kénytelen nevelni kislányát. Egy ilyen szituációt dolgoz fel az Apák és lányaik című új hollywoodi melodráma, melynek első kockáin megijedtem, de aztán azért alapvetően elmúlt ez a rossz érzés.

Az első kockán apuci zuhan be az ajtón keresztül áramló langymeleg napfényben, a kisleány repül felé és csüngnek egymás ajkán szótlanul, mint gyümölcs a fán. A második kockán félhomályban kuporognak egymás mellett a kanapén: a kislány üres tekintetekkel mered maga elé, apa viszont zokog, sír, ömlik a könny a szeméből. Na most, nekem még azt tanították, hogy egy színész ne sírjon. A nézőnek kell sírni, játsszon úgy a színész, de ő maga ne sírjon… Ha egy mód van rá. Russell Crowe, persze, elég jó színész (ő játssza az apát), és később komoly erőfeszítéseket is tesz azért, hogy kikecmeregjen a hatásvadászat bűnös csapdájából és részben neki is köszönhető, hogy összességében tényleg nézhető film lesz ez a történet.

Apu híres író, aki saját figyelmetlenségéből bekövetkező balesetben elveszti feleségét, és ő maga is komolyan megsérül. Kislányával nehezen dolgozzák fel a traumát, főleg, hogy apu idegi károsodása egyáltalán nem javul. Ezt kihasználva az anya dúsgazdag testvére, aki az apát okolja nővére elvesztésért, az apa minden ellenkezése dacára, örökbe szeretné fogadni a kislányt. Egy másik idősíkon, kb. húsz évvel később a kislány már felnőtt, és boldogtalan. Szakmányban fogyasztja a pasikat, közben pedig keresi a helyét a világban.

Nyilvánvalóan érzelmes történetet tár elénk amerikai-olasz produkcióban Gabrielle Muccino rendezése. A különféle traumák feldolgozásában (pl. Hét élet) eléggé otthonosan mozgó rendező ezt a történetet is magabiztosan vezényli le, a kezdeti összeomlástól egészen a reményt keltő végkifejletig. Ügyesen szörföl a két évtizednyi távolságra lévő idősíkok között, melynek feszültségét az adja, hogy a másodikban miért oly magányos, miért oly szomorú a hajdani kisleány. Válasz lesz a kérdésekre, mint ahogy pszichológiailag is elég alaposra sikerült ennek a félresiklott apa-lánya kapcsolatnak a feltérképezése. A mackósra gömbölyödött Crowe tesz a dolgát, bár, mint mondtam, a cikis jelenetekben (sírás, ideggörcsroham) néha azért túl sok. A felnőtt kislányt alakító Amanda Seyfried viszont remekel. Régen láttam ilyen érzékeny, magával ragadó alakítást, mely bőven túlnő ezen komoly témát boncolgató, a felszínnél azért jóval mélyebbre hatoló, de értelemszerűen nem teljes körű feltárást végző melodrámában. Asanisimasa: 7/10