Valamivel több mint egy évtizeddel ezelőtt futott a magyar mozikban is egy, nyomokban ugyan Holt költők társaságát, Ha…-t és más efféle fiúiskolás-jó tanáros-rossz gyerekes jegyeket is tartalmazó, amúgy igen helyes és igazságos francia film, a Kóristák, aminek kapcsán éveken belül bekövetkező hollywoodi remake-et, Oscar-esőt és más efféle szörnyűséget merészeltem jósolni. Az Oscar-eső ugyan (eddig) elmaradt, tulajdonképpen a remake-elés is, hiszen a kanadai (amúgy szintén francia gyökerű) François Girard 2014-es filmje, A kórus inkább a Good Will Hunting-típusú, nagyon lentről érkező, nagyon  tehetséges gyerek kontra zseniális tanár toposzt ragozza tovább, mégha azt a Kóristákhoz nagyon hasonló témában, egy magas szintű fiúkórus kinevelésére szakosodott, bentlakásos magániskola falai között is teszi. De több, kisebb párhuzam is fellelhető a két film között. A második világháborút követő időkben játszódó, igen míves Kóristák és a mai, nem éppen az éteri tisztasággal éneklő fiúkórusok negyedik típusú harmóniáinak kedvező korban történő A kórus végül mégis szépen összecsengő záróakkordja csupán egy véletlen légyott emléke Lautréamont gróf ismert boncasztalán.

Szóval, Stet (Garrett Wareing) nehezen kezelhető, nagyon rossz gyerek, akit alkoholista anyja egyedül nevel, viszont a fiú szépen énekel, ösztönös zenei hallása van. Amikor az anyuka egy részegen elkövetett autóbalesetben meghal, a fiú zenetanárja megkeresi az ismeretlen -mint kiderül, igen gazdag- apát, és azt javasolja, hogy a fiú zenei tehetségére kellene építeni, ezért beíratják az Amerikai Nemzeti Fiúkórusnak helyet adó iskolába, ahol Kathy Bates adja a zsarnoki külső alatt érző szívét rejtegető igazgatónénit, és Dustin Hoffman a zseniális, ám igen szúrós modorú mester-karnagyot. A továbbiakban a film az igen renitens Stet betörésével zajlik, az efféle filmekben megszokott rivalizálástól fűtött, diák- és tanárszinten is zajló kakaskodások, Stet családi drámája közben, és szólnak Britten, Fauré, és mások kórusművei, a világ “zöld himnuszának” is kikiáltott Adiemus, valamint a megtisztító, könnyfakasztó finálé alatt Händel Messiás-oratóriumának Halelulája. Szem nem marad szárazon.

Ha láttuk a Good Will Huntingot, a Fedezd fel Forrestert!, és a többit, márpedig biztosan láttuk, akkor ezt a filmet is láttuk már, azonban ahogy azokat is simán újranézzük, amikor legbenső igazságvágyunk csorbát szenved a mindennapi élet kihívásain, úgy ez a film is bőven alkalmas arra, hogy megtisztítsa lelkünk. Persze, túlteng itt is az idealizmus, nem igazán vehetjük hitelesnek Stet történetét, de talán nem véletlenül vágta be a rendező egy jelenetben Frank Capra Az élet csodaszép című klasszikusának záróképeit: itt is elsősorban a pozitív üzenet átadása a fontos, nem pedig a művészi hitelesség. Händel Halelujája sem mondható visszafogott darabnak, és hát tényleg ez a film fináléja is. Itt virágzik a pitypang, és ez ezúttal nem baj. Arról nem is szólva, hogy a zene minden formájában jó (Fáy nyilván leírja majd, hogy mennyire hamis volt, meg izé, de a zene akkor is jó).

Ezért inkább nem is írom le, amit most Dustin Hoffmanról gondolok. 🙂 Illetve, mégis, csak éppen Stet filmbeli szavaival: – Nos, a te órád is ketyeg, öreg ember.

Asanisimasa: 7/10