Az odáig rendben van, hogy amikor 1989 novemberében leomlott a berlini fal, akkor Ibiza szigetén már javában tombolt az a diszkó parti-élet, aminek kacskaringós folyományaként a minap még legendás főkormánytanácsadónkat is tetten érték holmi kokainfogyasztás utáni tünetegyüttesben egy felkapott ibizai diszkóban, hiszen már a hatvana évek végének hippijei is előszeretettel költöztek ki a fogyasztói társadalomról a kontinenshez azért még éppen eléggé közel lévő, idilli klímájú szigetekre, hogy ott békében hódolhassanak különféle drogok élvezetének. A diszkóőrület, ami viszont a mai napig csábítja a lelazulni vágyó, extasyra és kokainra éhes fiatalságot, nagyjából ’86 nyarától datálódik, a híres-hírhedt nagy diszkók, a Pacha, az Ushuaia, a Café del Mar, vagy éppen az Amnesia, ekkor nyitották meg kapuikat elsősorban a fizetőképes német, svájci, angol, majd a gazdagabb orosz és ukrán, és egyéb kelet-európai fiatalok előtt. Az a zene azonban, amit az Amnesia című film fiatal német DJ-je játszik, a madárhangokkal és egyéb más természetes zörejekkel mixelt modern tánczene, ekkor még szerintem nem volt kitalálva. Ebben a formában, hangzásban biztosan nem, hiszen még az acid partyk és a rave-ek kellős közepén vagyunk, még nem volt drumandbass, nem volt big beat és breakbeat, és effélék, melyek megelőzték azt a letisztult, steril konzum hangzásvilágot, amit ez a srác tol.

De messze nem ez a film legnagyobb baja, amelynek ezen a nüansznyi stílustévesztésen kívül az égadta világon semmi köze nincs a diszkókultúrához. Barbet Schroeder, akit amúgy egy igen megbízható, krimik és thrillerek területén kipróbált szakembernek tartunk, e filmjében inkább arról az amnéziáról kívánt mesélni, amely a német (de akár a magyar) társadalmat jellemzi a múlt bűneivel kapcsolatban. A történetben a másik főszereplő, egy 69 éves, anyanyelvén megszólalni nem hajlandó német hölgy bonyolódik furcsa kapcsolatba a felette lakó német fiúval, tehát a náci múlt bűneit megbocsájtani és feldolgozni képtelen generáció találkozik a falakat lebontó, a békés, toleráns jövő felé forduló új generációval.

A baj azonban az, hogy ennyire erőszakoltan didaktikus, átgondolatlan, hajánál fogva előrángatott fordulatokkal operáló, Schroedertől meglepően dilettáns filmet nem is emlékszem, mikor láttam. Mintha kapott volna egy visszautasíthatatlan ajánlatot, vagyis inkább ukázt, parancsot, hogy csináljon egy filmet a náci bűnök iránti lelkiismeretfurdalásról, amihez viszont semmi kedve nem volt, inkább napozott, pecázott, borozgatott, míg a stáb valahogy összedobálta a jeleneteket. Összecsapott, hanyagul fércelt munka, felkészületlen, indiszponált színészekkel, akiknek erőtlen, halvány teljesítménye abban a kabinetjelenetben válik igazán zavaróvá, amit a hibázni képtelen, ám szemmel láthatóan szintén csak úgy odarácingált Bruno Ganz abszolvál egyetlen, perfekt monológgal.

Fáj a szívem, hogy abban az idilli környezetben, ahol a film forgott (Schroeder 1969-es, More című debütálásának helyszínén) csak egy ilyen gyenge munkára futotta… Asanisimasa: 2/10