Egyesek egy igazi régimódi, szép, tiszta vonalú, érzelmes szerelmes filmként üdvözlik az idén három Oscar-díjra jelölt Brooklyn című mozit, míg mások egy erősen túlértékelt, üres, sekélyes, giccses melodrámát látnak benne. Természetesen mindenki téved egy picit, bár ugyanennyire mindenkinek igaza is van. Az Oscar-jelölések mindenképpen megérdemeltek, sőt, én adtam is volna ennek a filmnek, egyet biztosan.

Miközben ez valóban egy igen tiszta vonalú, érzelmes szerelmes film, azért a mélyben ennél sokkal mélyebb és összetettebb gondolatok is kibomlanak, és aki csak az idillikus románcot látja, az éppen a közmondásos erdőt nem látja attól a bizonyos fától. Az a bizonyos fa viszont tényleg annyira görcsmentes, annyira makulátlan és természetellenes, hogy elhinni tényleg nehéz cinikus félmosoly nélkül. Szerintem John Crowley rendező, Nick Hornby Colm Toibin-adaptációjában, egy igen pontosan kivitelezett “halálugrást” hajtott végre azzal, hogy egy végtelenül egyszerű, “kétmondatos” szerelmi történetben képes volt a lehető legpontosabban és legtömörebben ábrázolni a mai kor egyik legaktuálisabb problematikáját, a hazaszeretet, az egészséges életösztön, a migráció és a honvágy gordiuszi csomóját.

Eilis (Saoirse Rohan) egyszerű, tisztességes ír lány a múlt század ötvenes éveinek elején Írországban, aki előtt semmilyen perspektíva nem látszik. Munkaadója pokrócként bánik vele, tanulásra anyagi okok miatt nem is gondolhat, és egy esetleges házasság sem kecsegtet sok jóval. A kíváncsi lány otthagy csapot, papot és egy ismerős pap segítségével New York-ba emigrál, ahol a világ hirtelen szélesre tárul előtte. Dolgozni kezd, ahol segítik az előrejutásban, ahol fűtenek és meleg van, később még szakmát is tanul. Rövidesen a szerelem is meglegyinti, egy jóképű, ellenállhatatlan modorú, s ennek ellenére mégis becsületes, tiszta szívű olasz fiatalember (Michael Zegen) személyében. Úgy tűnik, semmi nem áll a boldogság útjában, amikor egy váratlan haláleset visszaszólítja az immár kivirult, szakmával rendelkező, öntudatos lányt hazájába, amely tíz, göcsörtös karommal ragadja meg és húzza vissza abba a szürke, rideg és kilátástalan világba, a szülőföldjére, amit néhány évvel már maga mögött hagyott.

Gondolom, mondani sem kell, mennyire aktuális ma az a dilemma, ami Eilis lelkében lejátszódik. Fiatalok százezrei, milliói hagyják el otthonukat, nagyjából ugyanannak a kilátástalan nihilnek következtében, ami Eilist is szülőföldje elhagyására sarkallta. Baranya és Békés megye, Kárpátalja és Bihar ugyanaz, mint Írország, 1950-ben. És még csak nem is háború űzi el őket hazájukból, mint a szír, afgán vagy kurd menekülteket, hanem “megélhetési bevándorlók” mind, akik csupán egy jobb, boldogabb élet reményében választanak új országot, lakhelyet, hazát, mert a sajátjuk élhetetlenné vált. Igen szépen jelenik meg ugyanekkor a filmben a legeltökéltebb bevándorló szíve mélyén is ott lakozó hazaszeretet és honvágy, az a szinte kiirthatatlan érzület, amit az otthon töltött emlékek, illatok, pillanatképek és örömteljes pillanatok véstek bele mindenkibe:

“…erdőt, füttyös gyümölcsöst, szöllőt és sírokat,
a sírok közt anyókát, ki halkan sírogat,
s mi föntről pusztítandó vasút, vagy gyárüzem,
az bakterház s a bakter előtte áll s üzen,
piros zászló kezében, körötte sok gyerek,
s a gyárak udvarában komondor hempereg;
és ott a park, a régi szerelmek lábnyoma,
a csókok íze számban hol méz, hol áfonya,
s az iskolába menvén, a járda peremén,
hogy ne feleljek aznap, egy kőre léptem én…” (részlet Radnóti Miklós: Nem tudhatom c. verséből)

Mert olyan nincs, hogy jó emléke nincs senkinek, még akkor sem, ha a legtöbb rossz. Amikor Eilis -családi okból- visszatér Írországba, ő maga is meglepődik, hogy vajon ez volt az az élhetetlen ország, amit muszáj volt elhagynia? Vagy csak benne volt a hiba, de amit Amerikában megtanult, azzal a tudással már az ő jövője is másképpen fest szülőhazájában? Hamarosan megkapja kérdéseire a keserű, ám örök érvényűnek tűnő választ is.

Én magam is meglepődtem magamon, milyen könnyen el tudtam fogadni azt a nyílegyenes történet, amit Eilis Maurizióval megélt New Yorkban. Kifejezetten jó érzés volt látni a vásznon két igaz embert, akik szeretik egymást és minden gáncs, buktató nélkül kéz a kézben menetelnek a megérdemelt boldogságuk fel, annyira tiszta, őszinte, külső érdektől mentes volt ez a szerelem, mint egy szentkép. Vagy még annál is tisztább. Amint azonban Eilis visszatért nővére temetésre Írországba, rögtön valami hideg marok elkezdett szorítani a gyomrom mélyén és mérges lettem, amikor Eilis olvasatlanul tette el a fiókba Maurizio leveleit. Ekkor azt mondtam magamban, hogy Eilis, te hülye picsa.

A végén azonban könnyekkel a szememben, de nevetve bokszoltam bele a levegőbe. (Amúgy nem igaz, hogy érzéketlenül, faarccal játszotta Eilist Saoirse Rohan, éppen hogy kifejezetten finom, érzékeny és komoly belső tűzzel égő alakítás volt.) Asanisimasa: 9/10