Miközben Paolo Coelho eladási statisztikákkal bizonyíthatóan minden idők legsikeresebb írója a világon, akit lassan már 28 millióan követnek a facebookon, legtöbben mégis bombasztikus, banális életvezetési tanácsai, valamint egymondatos világmegváltásai alapján ismerjük. Nem hiszem, hogy létezik a világon olyan számottevő méretű embercsoport, aki kifejezetten gyűlöli a palit, de ha valaki tipikusan megosztó személyiség, akkor Coelho bizonyosan az. Vagy áhítattal, csillogó szemekkel követik, mint a legnagyobb gurukat (lásd: “Mindig a tanítvány keresi meg a mesterét“, egy jellemzően coelhói, önfényező szentenciát), vagy simán kinevetik, mint az internet balga népe, ugyebár (lásd: “a legnagyobb szentek életén, te hülye, nincs semmi nevetnivaló” ahogy Pajor Tamás rótta meg hajdani bűnös harcostársait, amikor őt elragadta Jézus). Ne légy Coelho! – koppintunk kollégánk, barátunk, vagy kellő önkritikus hajlam esetén, akár önmagunk orrára is, ha túl nagy pátosszal, szenvedelemmel és átszellemültséggel készül/készülünk neki a közhelyek banális pufogtatásának.

Hogy valójában mekkora író Coelho, azt majd az utókor nyilván eldönti, a még életében, ám az életéről készült A Zarándok című mozi viszont legalább annyira zavarba ejtő, mint maga az egész fazon, azzal a hagymázas, misztikus bűbájjal, a köréje épült, önmaga és rajongói által épített kultusszal, ami körbelengi őt magát, és műveit, tevékenységét. Ezt támasztja alá a film alcíme is: Paulo Coelho legjobb története, mely azt sugallja, mintha soha nem írt volna jobbat ennél. Persze, Coelho történetei szinte kizárólag saját megélt -igen mozgalmas- életéből táplálkoznak, így az író legjobb története ez esetben nyilván a saját élete… Azért én mindig erős gyanakvással fogadom az olyan életrajzi filmeket, melynek tárgya még köztünk van és alkot, hiszen olyan ez, mint élő embernek szobrot állítani, amit azért például a Biblia sem néz túl jó szemmel.

Tehát engem zavarba ejtett ez a film. Határozottan érzek valami pikírt, enyhén, finoman, néha játékosan megrajzolt iróniát abban, ahogyan Daniel Augusto elmeséli az író eddigi pályáját. Ha nem így akarta, akkor bizony elcseszte. Persze, az is lehet, hogy maga a mester is rábólintott erre a képre – hiszen élete nyitott könyv amúgy is rajongói, követői és olvasói számára. Annyit mindenesetre  el lehet mondani az egész film hangulatáról, hogy pont olyan, mint az a néhány Coelho-könyv, aminek anno nekiveselkedtem: szenvelgő, széles gesztusokkal, nagy elborulásokkal és teátrális eszmélésekkel teli, bombasztikus egotrip. Mintha Kozsó, a hajtincséről ismert popénekes adna elő Müller Péter-szövegeket, hogy ne nagyon rugaszkodjak messzebb a honi ugartól.

Tételesen teljesíti a penzumot a film. Sorra veszi Coelho sorsfordító életeseményeit, az ifjúkori gátlásokból fakadó öngyilkossági kísérletet, az írói ambícióit lekezelő, technokrata apjával való küzdelmeket, az elmegyógyintézeti kezelést és az elektrosokkokat, később az első szerelmet, az első színpadi és írói sikereket, a drogokat, a szexuális tombolást, a kicsapongó életvitelt, amit a brazil popszakmában eltöltött idők okozta érzelmi kiégést. A nem feltétlenül kronológiai, inkább ok-okozati sorrendbe szerkesztett momentumokat két Santiago de Compostellába megtett zarándokút fogja össze: az első, amit a popzenében eltöltött idő csömöre után tett meg, s melynek eredménye volt az Egy mágus naplója című első regénye, illetve a második, amibe egy szívműtét után, a már világhírű író fogott neki, kvázi újrakezdésként. Ahogyan teljesíti, vagy nem teljesíti, az már egy másik történet. Nem tudom elhinni ezt a filmet, mint ahogy Coelhot sem, úgy teljes egészében. Persze, tudom, 150 országban, 80 nyelven, 165 millió “légy” nem tévedhet… (Hogy közhelyekre közhellyel válaszoljak.) Asanisimasa: 6/10