A BBC és az AMC koprodukciójában létrejött hatrészes sorozat John le Carré ’93-as regényének adaptációja, így nem tudom, hogy lesz-e belőle több évad, hiszen végigért a sztorin. De ki tudja, az ördög sosem alszik… 🙂 Az Éjszakai műszak (The Night Manager) sztoriját David Farr írta át mai, modern környezetbe és kontextusba, és az Oscar-díjas dán Susanne Bier rendezte minisorozat formátumba, aminél én ma nem látok alkalmasabb formát epikus történetek filmes elbeszéléséhez. Megfelelő mennyiségű pénzzel és tehetséggel szép ívet húzó, összetett történetek elmesélésére alkalmas műfaj ez, és ahogyan a trendek is mutatják, tulajdonképpen ma már nincs olyan komolyan vehető művészi indok, ami tiltaná egy ilyen projektben való részvételt.

Szerettem nézni ezt a sorozatot, amiben nyilván bele lehetne kötni jónéhány ponton, azonban mégis működött elejétől a végéig, szépen fejlődött a cselekmény, váltak plasztikussá a karakterek és a köztük lévő (keletkező) konfliktusok, minden jó, ha jó a vége. Maga a cselekmény önmagában nem nagy unikum, egy elvetemült fegyverkereskedő közvetlen környezetébe beépül a hajdani kommandós, aki eddig tökéletesen civil foglalkozást űzött (éjszakai szállodaportás, ahogyan erre a sorozat címe is utal), ám egy tragikus találkozásnak köszönhetően a brit titkosszolgálat látókörébe kerülve, több nehéz akadályt is leküzdve alkalmasnak bizonyul a bonyolult feladatra. Ami mégis érdekessé teszi, az elsősorban le Carré vitathatatlan szakmai hitelének köszönhető, hiszen kevesen ismerik nála jobban a titokzatos titkosszolgálatok valódi működését. Szinte minden története -így ez is- reálisan mutatja be ezeknek fedett, jellegükből fakadóan titkos tevékenységüket. Hősei minden idealizmustól mentes szakemberek, sőt esendő, hétköznapi munkavállalók, akiknek történetesen a hírszerzés vagy a kémelhárítás a munkájuk. Itt nincsenek vodka-martinit szürcsölgető, luxusautókon furikázó bájgúnárok, ellenben van egy veterán katonából absztinens hotelportássá avanzsált főhős (Tom Hiddleston – akiben azért van annyi nafta, mind fizikailag, mind intellektusban, mind sármban, hogy azért simán lássuk hősnek), van egy majdnem szimpatikus, lezser, ám a kulcspillanatokban mégis valószerűen életveszélyes pszichopatának tűnő negatív figura (Hugh Laurie), akiket olyan “segéderők” próbálnak helyzetbe hozni, illetve akadályozni, mint egy mindennapos kismama, mint titkosszolgálati “tartótiszt” (Olivia Colman), egy tagbaszakadt amerikai bürokrata (David Harewood), aki a döntő pillanatokban mégis cowboyként áll helyt, vagy éppen egy alkoholista, nyíltan meleg, ám veszélyes és kiismerhetetlen bizalmi testőr (Tom Hollander).

A sorozat erényei közé tartozik, a hétköznapiságukban hiteles karaktereke túl, az igen jól sikerült aktualizálás. Le Carré a kolumbiai drogkatellekkel írta meg a nagy üzletet, itt a Közel-Keletre (Irak, Szíria irányába) irányul a fegyverszállítás, és azt ma már tudjuk jól, hogy ez mennyire így van. Farrék ráadásul ügyesen szőtték bele a történetbe a fegyverexporttal szoros összefüggésben a ma mindennél aktuálisabb menekültkérdést, illetve a menekültek segélyezésének egyfajta, nem biztos, hogy általános, de mégis igen elképzelhető opcióját. Az részletkérdés, hogy az MI5-os tartótiszt eredetileg férfi, itt nő – sőt, így még jobban erősödik a hétköznapiságban rejlő hitelesség, és főleg az, hogy Roper, a fegyverkereskedő nem a Bahamákon, hanem a közelebbi Mallorcán lakik luxuspalotájában… Hogy nő rendezte a szériát, meglátszik az érzelmi szálak súlyozásán, továbbá azon is, hogy egy látványosan gyermeket váró nő is betölthet felelős pozíciót. Bier felfogása mégsem egyoldalúan feminista, hiszen akad nő negatív szerepben is. Kifejezetten szerettem, hogy amikor azt hittem, hogy na, most lesz elvágva, Bier sosem vágott, hanem simán vitte tovább a cselekményt, és betoldott még egy, és még egy jelenetet… Egyáltalán, semmi sem működött itt úgy, ahogyan azt például az amúgy szintén, csak másképpen remek Homelandben, vagy a 24-ben megtanultuk, ez a másság azonban ezúttal sajátos ízként, stílusként jelent meg, nem hibaként.

A pörgés szolid, azonban mégsem folyik feszültség nélkül a cselekmény, hiszen ami az akciókban kevesebb (ez persze, ízlés kérdése, mert ami van, az korrekt módon, látványosan van megcsinálva), az a karakterek részletezésében és a köztük lévő, bonyolult viszonyrendszerek összetettebb ábrázolásában kompenzálódik. A szokatlanság nyújtotta izgalmat tovább fokozta az a kellemetlenül gyomrot nyomasztó érzés is, ahogyan ezekben a nyitott gallérú ingben, divatosan szabott csőnadrágokban flangáló überlaza gazemberekben a mai magyar politikai és gazdasági közéletből ismert hasonszőrűekre asszociálunk, ami azonban itt csak a történet hitelességét fémjelzi. Asanisimasa: 7/10