Banshee – 3. szezon (Banshee, Season 3., 2015) – A jó közepes első és a gyengébb második évad után e harmadikra kristályosodott ki a Banshee egyéni stílusa. Mondhatni, a bűnös élvezetek spéci kisenciklopédiája ez a széria (melynek már megy a Cinemaxon a negyedik, befejező évada): alapvetően egy keménytökű akció-krimi ez is, mint pl a Justified volt, azonban itt tényleg van minden. Transzvesztita csúcshacker, kőkemény nyugdíjas fekete bunyós, mesterlövész polgármester és harcművész pincérnő, valamint egy macskamozgású, kasszafúró álseriff a jó, egy pszichopata szellemharcos indián, egy drogszakács ámis lelkipásztor (Ulrich Thomsen!), egy hadseregtől milliókat sikkasztó, bekattant veterán zsoldos, valamint különböző nációjú drogbandák a rossz serpenyőben. Szex, látványos akciók, és fordulatos, izgalmas cselekmény, valamint merész kitekintés a gore-ba. Valószínűleg ez lehet Tarantino kedvenc sorozata, vagy az lenne, ha lenne benne sok pofázás – de az éppen nincs. Csak vér, lövések durranása és csontok reccsenése. Ennek ellenére egy rendkívül szórakoztató akciósorozat ez, de semmi több. 8/10

Manglehorn – Az elveszett szerelem (Manglehorn, 2014) – A Prince Avalanche-ot vagy a Joe-t is jegyző David Gordon Green ezúttal egy csendes, intim történetet mesél egy régi, elszalasztott nagy lehetőségeken, elbaltázott szerelmeken becsavarodó, magányos, idős, zsémbes férfiról (Al Pacino), aki számára talán az élet utolsó lehetőségét jelenti a magányos bankpénztárosnő (Holly Hunter) ártatlan érdeklődése és természetes kedvessége, ám a férfi ennek ellenére mindent elkövet, hogy ezt is elcsessze. Sem a kritika, sem a közönség nem lelkesedik ezért a filmért, szerintem csak a valóban eltúlzott mennyiségű belső monológok voltak gyengék. Amúgy szerintem ez egy őszinte film, bár akikről szól, azok már régen szétverték a tévéjüket, és legalább 50 éve nem voltak moziban – ezért alig van olyan, aki szerethetné. Én viszont szeretem Green gondolkodását, még ezt is. 7/10

A ruhakészítő / A varrónő (The Dressmaker, 2015) – Mind a két jelzett címen jelen van a magyar filmforgalmazásban ez az ausztrál Rosalie Ham bestsellere alapján a szintén ausztrál Jocelyn Moorhouse által készített film, melynek ugyan a magyar szinkronja nem sikerült túl jól, viszont eredeti nyelven egy igazán friss, unikális, szórakoztató, de egy picit fel is kavaró darabnak bizonyul. Az adekvát beszédhangok igenis sokat adnak hozzá egy filmhez, erre ez a mozi is jó példa. Kate Winslet adja a történet címszereplőjét, aki egy gyerekkori trauma, egy komoly vád miatt Párizsba költözött az isten háta mögötti ausztrál kisvárosból, ahol mestere lett a divatszabóságnak. Húsz év elteltével, már mint egy igazi, nagyvilági, elegáns dáma érkezik vissza szülővárosába, ahol azonban semmi nem változott ez idő alatt. Ugyanaz a belterjes áskálódás, ugyanazok a tomboló, szűk látókörű előítéletek és ugyanaz a buta bizalmatlanság. Bár csak rövid időre tervezte a hazalátogatást, látva az ottani állapotokat, mégis marad, hogy helyrehozza a dolgokat. Helyenként bizarr, olykor kifejezetten fekete humorú, eredeti, fordulatos, gazdag szövetű romantikus bosszútörténet ez, remek fényképezéssel (Donald McAlpine), Winslet mellett egy kiváló Hugo Weavinggel, egy szimpatikus Liam Hemsworthel és egy frenetikus Judy Davisszel. 8/10

Birmingham bandája – 2. évad (Peaky Blinders – Season 2., 2014) – Fanyalogtam az első évadon, nem szerettem a sokszor tolakodó zeneválasztást (miközben a zenéket magukat nagyon is), volt bajom a történetvezetéssel, a cselekmény szervezésével is. Nos, a második évadra a zenélést kezdem megszokni, a sztori pedig összeállt, mint kovásztól a kenyér. Nem érdemtelen most már a Keresztapa-trilógiával való összevetés, a Boardwalk Empire-nél pedig sokkal jobb sztori ezekén az ír cigányoké. Cilian Murphy és Paul Anderson rendben vannak, Sam Neillről nem tudtam, hogy bír ilyen rohadék lenni – Tom Hardy pedig… Ő Solomons, a londoni zsidó maffiózó, akinek figurája egyszerre brutális, mint Hardy régi Bronsonja, és fineszeses, mint amilyennek egy rendes zsidó maffiózót elképzelünk. Sajnos, az olasz konkurencia nem tud felnőni hozzájuk, ők kilógnak a képből picit, jellemzésük megmarad a közhelyes sztereotípiák szintjén. Néhány jelenet (pl. Shelby és Solomon alkudozása) szinte már tarantinói szuszpenzzel bír. Bírtam. 8/10