Kezdjük ott, hogy attól, hogy a Földön egyszer csak véget ér a kőolajtermelés, mert elfogynak a készletek, még nem feltétlenül lesz vége a világnak. Szar helyzet lesz, mondhatni, tragikus, hiszen ezer és egy okozat fog komoly problémát okozni: például, mihez kezd az a sok százmilliós, milliárdos embertömeg, akiknek mindennapi jóléte szorosan kötődik a kőolaj- és földgázbizniszhez? Főleg, hogy e rengeteg ember tekintélyes része hithű muszlim… Arról nem is szólva, hogy mi lesz a világgazdaság egyik jelenlegi hajtómotorjának számító benzinüzemű gépkocsigyártással, és ennek közvetlen folyományaként, magával a világgazdasággal? Mi lesz a vegyiparral, egy másik húzóágazattal, mely szintén a kőolajszármazékok felhasználásán alapul? Szóval, nagy lesz a córesz, de a tudomány mai állása szerint is léteznek már komoly alternatívák és addig még nyilván fognak is újak feltalálódni, talán azok fejében is történik némi paradigmaváltás, akik eddig olajdollár-milliárdjaikat leginkább felhőkarcolóépítés-faszméricskélésbe, 24 karátos arany WC-csésze telepítésbe, lóversenyeztetésbe, globális terrorizmusba és más igen “fontos” tevékenységekbe ölték, úgyhogy, remény… Nos, remény az van.

Hogy Stephen Fingleton poszt-apokaliptikus rendezői bemutatkozására, az egyelőre eredeti címén, The Survivalistként ismert filmre ekkora kerülővel tértem rá, annak oka egy, még pedig az, hogy Fingleton is fontosnak tartotta filmjét egy grafikonnal kezdeni, mely a kőolajtermelés és az emberiség egymás relációban lefutott fejlődését ábrázolja. E grafikon azt mutatja, hogy a túlságosan is közeli jövőben elfogy a kőolaj és az emberiségnek csengettek. Mivel épp a napokban daráltam le a Walking Dead hatodik évadát, ami szintén egy igen apokaliptikus sztori, de már ott is láthattam, hogy baromira nem muszáj erdővel világítani akkor, ha relatíve vége a világnak, mert feltalálták már a napenergia-hasznosítást, vannak napelemek már igen sok házon, tudjuk használni a víznek, a szélnek és a még mit tudom én minek az energiát, és hát ott van az emberi civilizáció által otthagyott használati cikkek temérdek tömege, amit kis ésszel szintén újra lehet hasznosítani erre, arra és amarra. Szóval, Fingleton filmjének felütése kissé buta, hiszen a főszereplő fiatalember úgy él abban a vadonban, mint Hanyi Istók, a lápi ember, miközben nyilvánvalóan nem kellene kőkorszaki körülmények között élnie, a fentebb említett dolgok miatt. Főleg azért, mert egy igazán értelmes, életrevaló fiatalemberről (Martin McCann) van szó.

Sőt, az apropó támadhatóságán felülemelkedve, azt kell, hogy mondjam, hogy egy igen szép, egyben igen kegyetlen drámával van dolgunk, mely olyan reális igazságokat mond ki a -ha már elfogadtuk- egy világvége utáni, lecsökkent erkölcsiségű, etikájú és szellemiségű világban, amelyek kényszerűek, logikusak, de igen nehéz őket elfogadni; és amelyek bőven túlmennek az ölni kell ahhoz, hogy életben maradj közhelyes, de kötelező toposzán. A túlélő fiatalember egyedül lakik a vadon közepén egy deszkabódéban, ott kotyvaszt magának hulladékokból petróleumot (na, pl. erre mondom a napelemet…), hogy azzal világítson, ott kapirgál szánalmas kis kertjében, és minden neszre összerezzenve szorítja magához puskáját, amihez csupán kettő darab tölténye van (miért nem csinált már magának egy erős íjat?). A területét ennek ellenére eddig képes volt megvédeni, hiszen az állatok elejtésére szánt csapdák rendre megfogták a rátörő gonosz kétlábúakat… Egy nap két nő, egy boszorkánydruida kinézetű idősebb (Olwen Fouéré) és egy fiatalabb (Mia Goth) valahogyan túljut a védvonalakon és üzletelni akar a fiatalemberrel.

Az üzlet, kisebb-nagyobb bonyodalmak után aztán szükségszerűen továbbkulminál, hiszen valamivel meg kell tölteni a filmet is, az Robinson Crusoe óta (akinek története tulajdonképpen minden poszt-apokaliptikus túlélő-történet archetípusa) már nem igazán érdekes, hogy egy ember hogyan éli túl az életét egy élhetetlen helyen, megmeneküléséig/haláláig. Az Ószövetség vonatkozó részeiből már tudjuk, hogy ha adott egy édenkert (hiszen a történet helyszínéül szolgáló, burjánzó, vad erdő egy másik szempontból tényleg csodás), adott egy férfi és adott egy nő, akkor ott bizony valaminek történnie kell. Oké, két nő van. Probléma.

Szerencsére, Fingleton ezeket a problémákat ügyesen tudja kezelni és a drámai végkifejlet azért hordoz pozitív üzenetet is, igaz, elsősorban globális értelemben. A filmből látszik, hogy az író-rendezője eléggé határozottan akart valamit közölni, és mondanivalójához talált megfelelő formát is, úgyhogy, komolyabb baj nincs. Az, hogy több oldalról is támadható, jelen esetben nem annyira lényeges, hiszen nem biztos, hogy van mód a történet hátterének megfelelő indoklására, illetve magyarázására – talán elég annyi, hogy elfogadunk bizonyos dolgokat. Alapvetően fikciós, (közel)jövőben játszódó történetről van szó, tehát nem tudhatjuk, mi lesz, bár szerintem az ivóvízhiány, a globális felmelegedés, a gazdagok túl gazdaggá válása és a szegények végzetes elszegényedése közötti mélyülő szakadék, vagy akár egy globális járvány logikusabb világvége lenne, de hát addig variáljunk ezen, amíg lehet. A filmbeli példázat viszont tanulságos. Asanisimasa: 7/10