Több szempontból is zavarba ejt ez a Toni Erdmann. Először is, mindig sanda szemmel nézek az olyan filmekre, melyekről hozsannákat zeng a világ filmkritikusainak azon része, akiknek van módjuk, szerencséjük bejutni nagy filmfesztiválokra, melyeken aztán rendszerint utálkozva majszolják a potyainformációkat, néha napján azonban a hátukon fekve szaladgálnak egy véletlenszerűen kiragadottnak tűnő alkotástól, ami azonban a legritkább esetben állja meg a helyét az igazi kritikus, a nagyközönség előtt. Komoly díjat persze nem nyert ez a német film Cannesban, ahol azonban a kritikusok a szó szerint elájultak a gyönyörtől (és adtak neki egy saját díjat, a FIPRESCI-ét). Szóval, én az ilyen esetekben már előre látom a bodor, lila fellegeket, és a vérző körömágyig való mélyen szántást, vagy jelen esetben árgus szemekkel várom azt a megható, könnyes, ám olykor frenetikusan vicces “boldogságbombát”, amit előre jeleztek – és sokszor már akkor is csalódom, ha netán az adott mozi mégsem olyan sznob. Nézem ezt a szerencsétlen Tonit, mögöttem ugyanaz a három ember a jól értesültek eminens, ám igen természetellenes módján fel-felvihog, fel-felhorkan, jóval ritkábban és jóval szolidabban én is, de egyáltalán nem érzem azt az emocionális kataklizmát, aminek bekövetkeztét előzőleg sejtetni engedtek.

Az igazat megvallva, a történet fő- és címszereplője, ez a Toni (Peter Simonischek) egy rendkívül idegesítő figura. Olyan bő hatvanasnak tűnő, kissé lomha mozgású, nyugdíjas zenetanár, aki lehetetlenül idióta poénokkal próbálja maga és környezete unalmát eloszlatni: szerepeket játszik, de legtöbbször csökkent értelmű debileket, fura, zilált parókákat ült és rendezetlen, gusztustalan műfogsorral ijesztget. Az ezzel kiváltott hatás a filmben látott esetekben egyszer sem oldotta azt a feszültséget, amit Toni legújabb alakítása eredményezett, sőt, inkább csak fokozta azt. Ezzel azonban még így, önmagában nem lenne akkora baj, hiszen az ilyen önjelölt mókamesterek egyszer mindig megunják sikertelenségüket, Toni azonban soha nem veszi észre magát. Ha mégis észreveszi, akkor viszont amit művel, az már színtiszta agresszió, kellemetlenkedés. Pedig jó szándékú a pali és nyilvánvalóan nem akar mást, mint figyelmet és egy cseppnyi szeretetet lányától (Sandra Hüller), akit karrierjén kívül az égadta világon semmi más nem érdekel. Kíméletlen, pusztítóan akarnok üzletasszony, középvezető projektmenedszer egy olajipari dolgokban érdekelt (stb.) nemzetközi cégnél. Toni, egyetlen megértő társát, az öreg kutyáját elvesztve, lánya után indul Bukarestbe, ahol a lány egy nagyon fontos tárgyalást folytat nagyon fontos üzletfelek részvételével.

Sajnos, Toni bukaresti csetlése-botlása is inkább zavarba ejtő. Pedig olykor tényleg produkál vicces jeleneteket (pl. amikor nem utazik el), de legtöbbször fájdalmasan erőltetett. Annyira képtelen (pl. részvétele a magas üzleti körök partiján, vagy a román partner tárgyalásán), hogy már kényelmetlen nézni, míg a legutolsó “szőrmók” poénja már annyira abszurd, szinte szürreális (az egész összetett, komplett jelenetsor, a meztelen partitól kezdve), hogy az viszont már éppen ezzel a túlhajtottsággal válik valóban hatásossá.

Érzelmileg már könnyebben csúszik a film. Egy magányos, idős apa reménytelennek tűnő küzdelme lányáért, aki egy számára teljesen ismeretlen, céltudatos, törtető életpályát választott, amiben viszont nincsen helye semmi “értelmetlen”, bohókás, haszontalan dolognak, tettnek és pillanatnak, egyáltalán, a szeretetnek és az élet élvezetének, ami viszont az öreg számára jelenti a mindent. Katartikus erejű, amikor az apa és a lánya együtt éneklik, pontosabban az apa zongorakíséretével a lány elénekli Whitney Houston The Greatest Love of All című számát, s ebben benne is van minden, amiről ez a film szól. Ahogy a lány énekli  dalt, ahogy az apa kíséri – de ahogyan ez a jelenet megtörténik, ahogyan eljutunk ide, az az út azért helyenként annyira rázós, mint az alacsonyabb osztályú román utak úgy általában.

A film hossza is igencsak zavarba ejtő. Úgy vélem, egész egyszerűen nincs ebben annyi tartalom, amennyi egy közel három (!) órás filmet hasznosan (!!) kitöltene. Maren Ade mintha szerelmes lenne minden általa írt és megrendezett jelenetbe, pedig egy órát simán ki lehetne húzni a Toni Erdmannból. Nyúlik a cucc, mint a túlfőzött spagetti, pedig al dente sokkal finomabb lenne. Persze, az, ha egy film zavarba ejtő, akár már önmagában is éppen elég ok a megtekintésre, hiszen egy semmitmondó, unalmas, kiszámított mozinál nincs érdektelenebb, feleslegesebb (!!) időtöltés. Toni Erdmann pediglen nem rossz és unalmasnak sem mondanám, csak annyira szabálytalan, hogy megakaszt és állásfoglalásra késztet. Engem inkább idegesített, mint szórakoztatott, de tagadhatatlanul olykor mégis megnevettetett és meg is könnyeztetett. 7/10