Könnyen lehet, hogy Michael Edwards élete még annál is regényesebb, kalandosabb, abszurdabb és szívhez szólóbb volt, mint amit végül, némi szokásos huzavona után, Dexter Fletcher rendezett meg életrajzi filmként. Az Eddie, a sas persze, pont olyan abszurd, de egyben szívhez szóló, bombasztikus és katartikus, mint minden nagy sportdráma a filmtörténetben, és pont olyan egyszerű, de rettentően hatásos drámai, dramaturgiai módszerekkel operál, mint amik rajongójává teszik emberek tömegeit egy-egy nagy formátumú sportoló, sportesemény, egy rekord felállítása vagy egy verseny megnyerése iránt. És pont ezért hat ugyanúgy.

Eddie természetesen nem volt nagy sportoló, az ő sztorijának ereje éppen abban van, amit például Sylvester Stallone fogalmazott meg olyan pompásan a Rocky első részében, vagy amit a jamaicai bobcsapat (sikeres film róluk a Jég veled!) képviselt az 1988-as Calgary Téli Olimpián. Hogy van egy ember, aki nem született burokban, aki nem különösebben tehetséges, kifejezetten hátrányos helyzetben él, mégis munkál benne valami, minden gátló körülmény, áskálódás, gúny és hitetlen kétkedés ellenére, ami olyan ellenállhatatlan erővel hajtja őt előre, hogy -bár kőkemény küzdelem árán- mégis különbbé teszi őt mindenkinél: leküzdi az akadályt, ami előtte tornyosul. Hétköznapi, magunkfajta hősök ők, akik mégis megcsinálták. Nem lettek feltétlenül bajnokok, csupán olyan helyekre jutottak el, olyan szinteket ugrottak, futottak, bicikliztek meg, ami az átlag számára elérhetetlen. Néha még bajnokok is lettek…

Eddie nem lett bajnok, bár sokak által kinevetett teljesítményével egy hatvan éves brit rekordot javított meg síugrásban, ő csak elérte álmát és részt vett az olimpián. Éppen azon, amelyen a már említett jamaicai bobcsapat is elindult. Eddie is olyan hendikepes versenyző, mint a meleg, karibi ország bohó hősei, akiknek egy nap megunták, hogy sohasem fáznak, bár még addigi életükben sohasem láttak jeget: az ifjú, angol vakolómunkás, sokdioptriás szemüvegével, szolid pocakjával az olimpián akart részt venni. Ez volt minden vágya, már kisgyerek kora óta. Buktatták, kinevették, eltiltották, de ő addig fészkelődött, addig esett-kelt, mígnem beteljesült az álma. Valós sztori, még a magyar tévé olimpiai közvetítésébe is belefért a fazon, jól emlékszem rá, láttam.

A róla szóló film is pont olyan léleksimogató, lelkesítő, pozitív életérzés-bomba, mint az, amikor utolsó helyen Eddie talajt fogott az olimpia 90 m-es síugró nagysánc-versenyén. Ahogyan táncolt az őt őrjöngve ünneplő közönség előtt, hiszen teljesítmény pont azt támasztja alá, amit mostanában mindenki elfelejt (vagy lesajnál): a részvétel sokkal fontosabb a győzelemnél. Eddie és az ő -értelemszerűen a filmes dramaturgia követelményeinek megfelelően szerkesztett- története arról szól, amiről az olimpiának valójában szólnia kellene az újraalapító Coubertin báró szellemének megfelelően. Mesél az amatőr sport, az egyenlő esélyek küzdelmének szépségéről, de ujjal mutat rá az olimpia fennkölt eszméjét prostituáló politikai és pénzügyi hatalmakról, az ezekhez kapcsolódó médiabizniszről, az elvakult teljesítmény-, és tekintélyelvűségről. Fletcher nem fél idealizálni Eddie tettét, miközben olyannak mutatja őt, családját és életkörülményeit, mint amilyenek valójában is voltak. Ráadásul van öniróniája is, mármint az általa éppen képviselt filmes műfaj közhelyei iránt (lásd a Megcsinálta!-jelenet frenetikus ordítós montázsa). Rendkívül szórakoztató, egyben gyógyító élmény a film megtekintése, főleg ezekben a rohadt, szürke, dühös napokban. 9/10