Tűz a tengeren (Fuocoammare, 2016)

Gianfranco Rosi senkivel össze nem téveszthető stílust fejlesztett ki az éppenséggel stílusérzékenynek nem igazán mondható dokumentumfilm műfaján belül. Legjobban talán úgy jellemezhetném Rosi módszerét, mintha valamiféle “hangulatszkennerként” pásztázná végig az adott jelenséget, annak helyszínét és a benne résztvevő személyeket, vagy akár egy nagyobb tömeget, és ebből aztán néhány markánsabb vonulatot kiragadva, alig érzékelhető dramaturgiával valamiféle egymásba folyó, lírai élményanyagot formál. Tehát szó sincs nála arról az egzakt, naturalista híradó-szerű dokumentummegragadásról, amit általában “a” dokumentumfilmnek tartunk. Belenyúl a témába, saját szájíze, pillanatnyi ihlete szerint szerkeszt, érezhetően, érzékelhetően valamiféle művészi attitűddel alkotja meg filmjét – melynek azonban mindig, minden kockája a valóság tényanyagából vétetett. Hazugság ez, vagy manipuláció? Technikailag mindenképpen manipuláció, valójában azonban mégsem.

tuz-a-tengeren-1A dokumentumfilmezés egyik legfőbb problematikájával magyaráznám a manipuláció vádját: a filmen mindig csak az látszik, amit a kamera képe mutat. Az, hogy ebbe a kamera objektívje által alkotott keretbe mi kerül bele, az az operatőr saját választásán, kompozíciós készségén múlik, illetve a véletlenen, hogy egyáltalán észre veszi-e, meglátja-e a történést. Így tulajdonképpen minden film, minden kamerával rögzített kép a valóság egyfajta manipulációja, hiszen abban sohasem láthatjuk a valóságot a maga teljességében. Az adott történést, dolgot, eseményt is csak egy irányból látjuk, még akkor is, ha technikailag körbe tudjuk járni, így az, amit éppen rögzítünk, annak csak egy oldala, míg aki velünk szemben, ugyanebben az időben, ugyanolyan kamerával, stb., ugyanazt a történést rögzíti, annak egy másik oldalát látja, tehát számára nem lehet igaz az, amit én látok. Feloldhatatlan paradoxon ez. Oda kell menni, és megnézni mi van ott – ennyit tehetünk az igazság legteljesebb megragadásának érdekében, tudva azt, hogy a teljes, abszolút igazságot soha a büdös életben nem fogjuk tudni megmutatni. Aki mást mond: hazudik. Viszont, ha más is odamegy és más is megnézi mi van ott, legfeljebb csak alaposabb képet kapunk az adott jelenségről, történésről, bármiről.

tuz-a-tengeren-2Rosi ugyanúgy mesélt Rómáról, mint ahogy most mesél Lampedusa szigetéről a Berlini Filmfesztiválon Arany Medvét nyert Tűz a tengeren című kvázi dokumentumfilmjében. Odament, körbejárta, filmezgetett és utána egymás mellé tette azt, amit lőtt. Mint ismeretes, a sziget az utóbbi években az Afrikából életveszélyes lélekvesztőkön menekülő emberek tragédiáinak kapcsán vált hírhedtté, ez az a sziget, amely közigazgatásilag még Olaszországhoz, de geográfiai értelemben már talán inkább Afrikához tartozik. Félúton van Afrika és Szicília között és ez már Európa. Rosi nem politizál, nem érdekli, miért jönnek tömegével ezek az emberek, a szó szerint is az életüket kockáztatva, ennek kiderítése és a menekültkrízis kiváltó okainak, illetve a felelősök megtalálása amúgy is a politika és a nemzetközi bűnüldözés feladata (lenne), őt az emberek érdeklik. Itt vannak, megmutatja az állapotokat, hogyan, milyen körülmények között indul el ez a megdöbbentő mennyiségű, rengeteg nemzetű menekültsereg a remélt szép, új világ felé, látjuk, halljuk, ahogy sokan odavesznek és látunk sokat, akik megmenekülnek. Látjuk az olasz parti őrség katonáit, ahogyan szenvtelenül, de áldozatos munkával mentik, akiket menteni tudnak, akikhez oda tudnak érni időben, mielőtt még elsüllyedne alattuk a lyukas bárka, amin útnak indították őket még számunkra is mérhetetlen pénzért az embercsempészek. Látjuk a lampedusai körorvost, aki gondolkozás nélkül segíti a partra jutottakat és boncolja a hullákat. és látjuk közben a sziget életét, a helyi rádióst, aki érzelmes olasz dalokkal szolgálja a közhangulatot, a helyi halász kisfiát, aki irtózik a tengertől, viszont lő mindenre csúzijával, ami mozog; látjuk a mammát, aki egész életét a tűzhely mellett töltötte, és meleg vacsorával várta apját, majd férjét, később a fiát…

Persze, lehetett volna egy száraz tényeket soroló, érveket és ellenérveket ütköztető, sokkoló és/vagy megdöbbentő, száraz szociográfiát is készíteni a lampedusai krízisről, lehetett volna politikai kiáltványt, pro és kontra menekültügy – Rosi ehelyett odament, és lefilmezte, amit látott. Ezzel tette a legtöbbet, mert így mi nézők is ott lehettünk vele. 8/10

Kategória: Film
Címke:
Közvetlen link a könyvjelzőhöz.

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s

This site uses Akismet to reduce spam. Learn how your comment data is processed.