Wim Wenders szárnyai alatt készült az argentin German Kral Az utolsó tangónk című portré-dokumentumfilmje, de nemcsak ezért lehet ezt úgy jelzőzni, mint a mára már nyugodtan kultuszteremtőnek mondható Buena Vista Social Club folytatása. Egyrészt, mert a rendező is foglalkozott már egy korábbi filmjében a kubai zenével (szintén Wenders produkciójában), másrészt e történet üzenete is nagyjából ugyanaz, mint a kubai sont és a salsát újra a köztudatba hozó, a stílust még ismerő, veteránkorú zenészekből pedig világsztárt teremtő zenés dokumentumfilmeké: a zene, a ritmus és a tánc rajongó imádata kortalanná, a szomorú, nélkülözésektől sem mentes életet csodálatossá és irigylésre méltóan boldoggá és egészségessé teheti.

Az utolsó tangónk formai újdonságot nem hoz az elébb felhozott előzményekhez képest, sőt, még azok ma már talán kissé modorosnak ható vizuális effektjeit is a minimumra csökkenti. Főszereplője mindössze két ember: a 80 éves Maria Nieves és a 83 éves Juan Carlos Copes. Az argentin tangó egyik leghíresebb professzionalista táncospárjaként ismeri őket a világ tangó-szerető közönsége. Mintegy ötven éven keresztül táncolták, egyben saját stílust is teremtve, szemmel szinte követhetetlen virtuozitással a híres táncot, Argentína egyik fő nemzeti jelképét. A filmben kettejük interjúiból, némi elegánsan dramatizált emlékképből, illetve az ő pályájukat megidéző mai táncjáték próbáiból áll össze az a történet, mely híven tartalmazza a tangó összes ismert összetevőjét, a szenvedélyt, a temperamentumot, a tüzes, vad dinamikát és a felfokozott, koncentrált önuralmat.

Maria és Juan párosa, ahogyan az a filmben szépen kibomlik, a táncon kívül, a magánéletükben is pont olyan volt, mint amire fergeteges táncukból következtethetünk. Héjanász az avaron, szilaj büszkeség, féktelen érzelmek vasmarokkal kordában tartva. Ez a szinte tapintható dinamika, valamint táncuk és a hozzávaló zene adja a történet lüktetését, amit a mai, fiatal, de tudásukban szintén virtuóz táncosok reprodukálnak óriási tehetséggel, bájjal és szépséggel. A film amúgy nem szól másról, mint a parketten forgószélként összefonódó lábakról, egymásba fúródó, tüzes tekintetekről és a tangó szaggatott staccatóiról – ahogy a 80 éves Maria mondja, az életről. 8/10