Érezhetően valahová Sindó Kaneto klasszikus Kopár szigete és Tarr Béla letargikus torinói lova közé próbálta belőni a török Mustafa Kara kisebb fesztiválokon szépen díjazott második nagyjátékfilmjét, a Hideg hegyeket. Ugyanaz a szakadatlan, monoton, végkimerülésig, sőt azon túl is tartó, sziszifuszi küszködés és gyötrődés a film lényege, tartalma, mint a korábbi fontos példáknál, és ugyanez vár a filmet megtekinteni vágyó nézőkre is. Viszont fontos tudni azt is, hogy miképpen a hegymászásnál is, egészen más elérni a csúcsot úgy, hogy a saját lábunkon, a saját verítékünkkel és a saját erőfeszítésünkből küzdöttük fel magunkat oda, ahol a jutalom mindössze egy látvány, egy sóhaj és néhány boldog, elégedett pillanat, és nem csak úgy felröppentünk oda egy helikopterrel, mert azt is megengedhetjük magunknak; úgy ezt a filmet is a szó szoros értelmében végig kell küzdeni ahhoz, hogy a végén elmondhassuk, tekintetünk pont úgy, benne pont olyan fénnyel fordul az égnek, mint a filmbeli Mehmeté, az utolsó jelenetben…

El lehetne intézni e filmet néhány mondattal, akár még maró, pikírt felhanggal is, mint ahogy nyilván fogják néhányan (ahogyan általában ugyanők Tarr Bélát is elintézni vélik), de én úgy vélem, maga a belefektetett, rászentelt munka és idő, a miénk és az alkotóké is, ér annyit, hogy vegyük azt komolyan és ne vegyük azt elfecsérelt, felesleges erőfeszítésnek. Ugyanis megnézni nem kötelező a filmet, viszont elkészíteni minden bizonnyal muszáj volt, merthogy brahiból, szórakozásból ilyet ember nem csinál. A történet főszereplője a középkorú Mehmet, aki az isten háta mögött, valahol messze, az állandóan ködös, meredek, fogvacogtatóan hideg hegyek között él nyomorúságos kalyibájában idős anyjával, állandóan perlekedő feleségével és két fiával, a lassan férfivá cseperedő Ibrahimmal és a Down-szindrómával született, kisebb Mustafával, valamint néhány háziállattal. Mehmet álma, hogy egyszer értékes ércet -aranyat- talál a hegyekben, s ennek rendeli alá egész életét, de ami a baj, hogy a családjáét is. Míg Mehmet a sziklákon bolyong, addig felesége és a család dolgozik az állatokkal és úgy, ahogy rendben tartja a kunyhót. Mehmet természetesen semmit nem talál, ám álma annyira erős, hogy még dolgozni is vonakodik, hiába noszogatja felesége, nem áll be bányásznak. Mivel azonban már hosszú ideje semmilyen kézzelfogható eredménye nincs Mehmet aranylázának, Mehmet kényszerűségből a család egyetlen igazi kincsét, a busa tekintetű bikát kezdi el trenírozni, hogy azt benevezve a völgyben megrendezendő viadalra, elhozza vele az első díjat. Vagy a másodikat, de az se baj, ha csak a harmadikat, mert még az is olyan pénzdíjjal jár, ami kisegítené őket az áldatlan körülményeikből.

Mehmet sorsa azonban a mondabéli Sziszüphoszé, álma, egyénisége, minden jellemvonása szinte predesztinálja arra, hogy élete végéig maga előtt görgesse a neki rendelt gigászi sziklát (az arany megtalálásnak vágyát, de akár családját, sőt saját, valójában hiábavaló, lermontovi értelemben vett felesleges életét). A végkifejletet illető spoilerként muszáj megjegyeznem, hogy bár az alagút végén aztán felvillan valami biztató fénysugár Mehmet számára, de Kara, a rendező nem hagy kétséget afelől, hogy ennek eléréshez újfent csak azt a sziszifuszi sziklát kell a lejtőn felgörgetnie Mehmetnek. Talán ezúttal nem gurul vissza, de ezt mi már nem tudjuk meg.

A filmbeli Mehmet figurája a rendelkezésére álló jó bő két órában a kilátástalanul küszködő kisember toposzává válik, azonban Kara olyan monomániával ábrázolja “hősének” küzdelmét saját álmaival, hogy az sokszor már valóban eltúlzottnak -horribile dictu: nevetségesnek- hat. Mehmet kisszerűsége nem lesz nagyszerű, nem magasztosul, hanem -amúgy igen reálisan, hogy ne mondjam, pesszimistán- változatlan, de azért szánalomra méltó marad.

A Hideg hegyek látványvilága lenyűgöző, lélegzetállító meredélyek, vad sziklák, a hegyek között gomolygó, állandó köd, vagy éppen a párában burjánzó zöld vegetáció kápráztató, sőt, egyenesen delejes hatást kelt. Szinte a húsunkban, csontjainkban érezzük Mehmet világának állandó hidegségét, süti a vizes kapcától megszabadított, meztelen talpunkat a rőzse ropogó lángja, melynek terjengő füstje viszont a torkunkat, szemünket kaparja. Egyáltalán nem kényelmes érzés, semmi romantika nincs ebben a természetközeliségben, de nem is ez a szándéka Karának. Nem azért ültetett le bő két órányi időtartamra, hogy jól érezzük magunkat, hanem inkább talán azért, hogy minél plasztikusabban átérezzük azt, mit jelent küzdeni az álmainkért. Legyen az az álom az arany, a földi jólét szimbóluma, vagy akár a filmkészítés kiváltsága. 8/10