Mintha Thelma és Louise autója száguldana a kanyarokban meg-megcsúszva a píneákkal övezett országúton, miközben a háttérben Toszkána napsütötte dombjai hullámoznak vészjóslóan. Vagy mintha a Száll a kakukk fészkére női parafrázisát látnánk, nem kis csavarral, telistele életörömmel… Vagy mintha az idegösszeomlás szélén lévő asszonyokat bezárná valaki a valóban őrült nők ketrecébe… Egyszóval, zavarba ejtő alkotás Paolo Virzié, s mi tagadás, engem is mellbe vert az a cseppet sem visszafogott lendület, amivel Valeria Bruni Tedeschi nyitja az első (pontosabban a második) jelenetet. Az pergő nyelvű olasz temperamentum, amit olasz földön tátott szájjal és fülig érő vigyorral oly szívesen hallgatunk egy piazza kávézójának teraszán, a filmvásznon mindig kissé ijesztően hat. De csak addig, míg fel nem vesszük a ritmust (már, ha fel tudjuk…).

Szerencsére az Őrült boldogság jó film, és bár büszkén kipakolja szinte az összes olasz sztereotípiát magára, azért nem merül ki az üres, bár színes és hangos purparléban, a mélyben valódi drámák, valódi életsorsok is feltűnnek, méghozzá olyan határozottan, hogy Bruni Tedeschi (illetve, az általa alakított figura) be nem álló szája és a valóság alapjait sajátos logikai összefüggésben megvilágító mondandója is értelmet nyer a későbbiekben, s a nő sem idegesít többet, inkább gyámolítandó szánalmat kelt a jobb érzésű emberben.

A filmet rendező Paolo Virzi az új olasz film egyik figyelemreméltó reprezentánsa. Ugyan nem rendelkezik olyan markáns, elsőre beazonosítható formanyelvvel, mint Paolo Sorrentino, de azért Esélylesők című filmje neki is Oscar-díjra volt jelölve. E filmje is jól szerepel a fesztiválokon, gyűjti szépen a komolyabb jelöléseket is, elsősorban Bruni Tedeschi valóban lehengerlő alakítása miatt. Az általa alakított Beatrice súlyosan bipoláris, neurotikus személyiség, emellett mániákus hazudozó. Igen nehéz kiszűrni folyamatosan ömlő, rendkívüli sznobizmusról árulkodó, fennhéjázó szavaiból a valóságot, sokáig nem is tudjuk, hogy mennyi az igaz abból, amit ez a nő összehord.

A családja által jótékony célra felajánlott, egy nők számára fenntartott elmegyógyászati rehabilitációs központként működő, amúgy megkapóan bűbájos toszkán villa lakója ő, s ebbéli minőségében, valamint betegségéből is kifolyólag pokollá teszi betegtársai, valamint az ápolók, nővérek és orvosok minden percét. Amolyan királynőnek képzeli magát az elmegyógyintézetben, amelynek minden betege az ő alattvalója, minden alkalmazottja pedig az ő szolgálója. Semmivel sem elégedett, mindennel és mindenkivel kötekedik, amit a környezete rendszerint szelíd mosollyal szerel le – Beatrice valójában ártalmatlan, kissé tragikomikus figura.

Figyelmét mindössze egy új lakó, a teletetovált, magába forduló, szemmel láthatóan súlyos depresszióban szenvedő Donatella (Micaela Ramazzotti) köti le huzamosabb időn keresztül. Furmányos módon azonban a környezetével való kommunikációt a minimálisra korlátozó Donatella közelébe férkőzik és ő lesz az, aki egyedül képes lesz feltörni a lányt körbevevő, kemény mentális burkot. A film cselekménye kettejük nagyon különböző, ám mindkét esetben igen drámai történetét fűzi össze egy őrült, vad kitörési kísérlet keretében.

Beatrice és Donatella pont úgy hagyják ott saját kilátástalan életüket, ahogyan azt a cikk elején említett Thelma és Louise is teszi Ridley Scott emlékezetes filmjében, ám ők értelemszerűen máshová jutnak el általa: önmagukkal való szembesüléshez, s ezzel együtt talán a gyógyulás reményéhez is. Persze, ez a film nagyon “olasz”. Nem fukarkodik az érzelmekkel, a szenvedéllyel sem, sodró a temperamentuma. A filmbeli elmegyógyintézet is egy kifejezett paradicsom a McMurphy-t megnyomorító, Főnéni által vezetett (k)íntézethez képest, azonban az az elementáris szabadságvágy, ami Beatrice-t hajtja, az ugyanaz. Sorsukat elfogadó, betegségükbe beletörődő társaival szembeni értetlenkedése is hasonló, s hogy menyire igaza van, azt igazolja az, amit Donatellával elér. Mindemellett a film, vagyis Virzi nem áltat minket a megszokott játékkal, hogy “most akkor ki az igazi bolond, ki van a rácson belül és ki van odakint” – Beatrice és Donatella valóban gondoskodásra, ápolásra szorulnak. Viszont történetük által talán könnyebb nekünk, idekint megérteni azt, hogy hogyan válhatnak épeszű, normális emberek olyanná, hogy azon csak ott, bent lehet segíteni. 8/10